A rasszizmus elleni küzdelemben két ellentétes erő között rekedt, ám végül méltósággal és tisztelettel távozott az élők sorából.

Nem minden énekes azzal tűnik ki, hogy a csillagokat is le tudja énekelni az égről. Vannak olyan művészek, akik inkább mesélnek, történeteket szőnek dallamosan, és finom részletességgel tárják fel érzéseiket a közönség előtt. Az ilyen előadók száma a világban csupán egy maréknyira tehető, és közülük csak néhányan tudják ezt valódi őszinteséggel és hitelességgel tenni. Ők nem szuperlatívuszokkal dobálóznak, a szavaik természetesen áramlanak. Ilyen ikonikus alakok voltak Dean Martin, Frank Sinatra és Tony Bennett, valamint a már 60 éve eltávozott Nat King Cole, akik mindannyian zenei örökségük révén maradandó nyomot hagytak a szívünkben.

A XX. század első felében karrierjét megkezdő fekete énekes különleges figyelmet kapott: a fehér közönség éppúgy csodálta, mint ahogy az afroamerikaiak is elismeréssel adóztak neki – ugyanakkor sokan megvetették is.

Cole-t azonban nem csupán ez a tényező formálta.

Egy jazz-zongorista volt, akinek - a legenda szerint - énekesi karrierje egy részeg embernek köszönhető, aki nem elégedett meg azzal, hogy az ifjú zenész csak zongorázik a bárban, éneket akart hallani.

A vendég által kért dal ismeretlensége miatt Cole nem habozott, és inkább a Sweet Lorraine-t választotta. Amint a közönség felfedezte a korábban csendben játszó zongorista hangját, azonnal magával ragadta őket a zene varázsa. Nem akarták, hogy a pillanat véget érjen; beleszerettek abba az autentikus érzelembe, amely áthatotta Cole énekét.

Kezdetben jazz-zongorista akartam lenni, időközben énekessé vált. Érzésből énekeltem, és egyszerűen így jött ki belőlem

- fogalmazott egy 1956-os rádióinterjúban.

Énekesként hatalmas sikereket ért el. Számos toplistás lemeze és dala született az 1940-es években a Capitol Records egyetlen fekete formációjában, a King Cole Trio tagjaként. Mint szóló, énekes sztár, leginkább az 1950-es évektől beszélhetünk róla, de zongoristaként sem hagyott fel professzionális tevékenységével. Bár már a '40-es évektől szerződés kötötte, hogy hangját és nevét csakis a Capitol égisze alatt használhatja, álneveken rengeteg dalban működött közre különféle előadókkal mint zongorista.

1956-1957-ben Cole már akkora sztárnak számított, hogy saját tévéműsort is vezetett, amiben különféle hírességekkel beszélgetett, zenélt és játszott együtt, akár Tony Bennett, Ella Fitzgerald vagy Peggy Lee. A műsor különlegessége, hogy ez volt az NBC első olyan adása, amit országszerte sugároztak és afroamerikai műsorvezetője volt. Bár a csatorna mindent megtett, hogy életben tartsa a műsort, nem találtak országos szintű befektetőt, aki hosszabb távon a műsorba invesztált volna, így bő egy év után be kellett fejezzék. Cole akkor azt nyilatkozta:

A Madison Avenue retteg a sötétségtől.

Az énekes hosszú ideig távol maradt a jelentősebb egyenjogúsági eseményektől, holott számos atrocitás érte őt. Fekete művészként képes volt arra, hogy teltházas koncerttermeket vonzzon, még ha a közönség túlnyomórészt fehér is volt. 1956 áprilisában egy különösen emlékezetes pillanatban, Alabamában, a színpadon támadták meg, ami rávilágított a korabeli feszültségekre és a társadalmi igazságtalanságokra.

Szerencsére nem történt komolyabb sérülés, és a rendőrség gyorsan kézre kerítette az elkövetőket. A járművükben ütő- és lőfegyvereket is felfedeztek, ami még inkább súlyosbítja a helyzetet.

A koncert előtti időszakban különböző fotók keringtek Nat King Cole-ról, amelyek sokkolóan megosztó feliratokkal voltak ellátva. Az énekes fehér rajongóival látható, és a képeken olyan szövegek jelentek meg, mint "Cole és a fehér asszonyai" vagy "Cole, meg a lányod". Ebből kiderült, hogy egy olyan összeesküvés részesei voltak, amely a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokhoz kapcsolódott.

Az énekest már korán sújtották a támadások, amikor fehérek által lakott környéken vásárolt házat. Nem sokkal később egy égő keresztet talált a kertjében, és volt olyan eset is, amikor a kutyája mérgezés áldozatává vált. Történt olyan fellépése is, ahol a meghívó szálloda nem volt hajlandó a többi vendéggel együtt kiszolgálni: a bárjuk diszkrét szegregációval működött.

Az énekes idővel kénytelen volt felvállalni az egyenjogúságért folytatott küzdelmet, mivel nemcsak a fehér közönség, hanem az afroamerikaiak is kritizálták őt. Azért támadták, mert híres előadóként nem állt ki nyíltan az ügyük mellett, és Uncle Tomnak nevezték, utalva a Tamás bátya kunyhója című regény rabszolgaszereplőjére. Végül azonban csatlakozott az NAACP-hez (Színesbőrűek Előrehaladásának Országos Szövetsége), és élete hátralévő részében elkötelezetten támogatta a mozgalmat.

Ez a vég azonban közelebb volt, mint gondolta volna. A hatvanas években súlyos betegség gyötörte, ám az orvosi javaslat ellenére nem hagyott fel a munkával. Szintén énekessé vált lánya, Natalie Cole később azt nyilatkozta, hogy apja azért tett így, hogy családjának biztos megélhetést nyújtson.

Nat King Cole 1965. február 15-én halt meg. Egy nappal korábban, hogy a Valentin-napot megünnepeljék, feleségével elhagyta a kórházat. A tengerhez mentek. Miután visszatértek a kórházba, Nat King Cole már nem érte meg a reggelt.

Temetésén több ezer ember gyűlt össze, hogy együtt búcsúzzon tőle. Az utolsó útján olyan ikonikus személyiségek kísérték, mint Robert F. Kennedy, Frank Sinatra, Frankie Laine és Steve Allen. Emléke és öröksége még ma is élénken hat ránk, amit utolsó televíziós fellépésén, 1964-ben, a felkonferálás során fogalmaztak meg találóan: "a legjobb barát, akit egy dal csak kívánhat."

Hogy méltóképpen tisztelegjünk Nat King Cole életműve előtt, egy különleges kvízt állítottunk össze olvasóink számára. Teszteljétek tudásotokat a mesélve éneklő királyról, és derítsétek ki, mennyire ismeritek a legendás művész életét és munkásságát!