A szilva titkos ösvényein A szilva nem csupán egy gyümölcs; egy varázslatos utazás kezdete. Amikor a nap fénye megcsillan a lédús, mélylila héján, az ízek világa egy új dimenziót kínál. Az apró, édes cseppek nyomában kalandozva felfedezhetjük a természet
Soha nem gondoltam volna, hogy egy kecske, két birka és néhány liba keresztbe tesz a szilvákhoz vezető utamon, amelyek a kert végében várakoznak. Régen sokkal könnyebb volt a dolgom, főleg azután a vihar után, ami hétfőn csapott le. A szél által letépett, hamvaskék gyümölcsök pillanatok alatt a kosaramba kerültek, és azok, amelyeket nem sodort el a szél, pár nap múlva maguktól hullottak le. Amikor nem vittem magammal edényt, a pólóm alját emeltem fel, hogy abba gyűjtsem a zamatos szilvákat. Ilyenkor mindig eszembe jutott a dédanyám, akinek elég volt csak felhajtania a kötényét – ahogy ő hívta, a surcot –, és már mehettek is bele a gyümölcsök. Ő sokkal ügyesebben végezte ezt a gyűjtögetést, mint én: nem állt fel egyenesen, mielőtt újra lépett volna, hanem hajlított háttal haladt előre, ügyesen navigálva a fák között.
Ha akarnék se tudnék mostanság ilyen pozícióba helyezkedni, hisz akkor nem tudnék felkészülni a hirtelen felbukkanó állatok kiszámíthatatlan mozdulataira. A kecske még csak hagyján, az jellemzően mögöttem baktat, s amit véletlenül hátrahagyok, azt veszi a szájába, csócsálgatja, forgatja, majd, a magot ügyesen kiköpve, lenyeli. A birkákkal már óvatosabban kell bánni, ha véletlenül megugranak - és ehhez elég csak egy apró ágreccsenés, a szomszéd udvarban felharsanó kakashang, vagy ha nagyobbat tülköl a postásautó az utca elején - máris akkorát taszítanának rajtam, hogy jó esetben a földre, rosszabbikban a sáros zagylével teljes kacsaúsztatóban kötnék ki. Ők már válogatnak is, az zöldesebb szemeket csak szagolgatják, de inkább otthagyják, és mennek zamatosabb falatok után.
Hanem a libák.
Mintha egy különös színházban lennék, ahol a szereplők eleinte figyelmen kívül hagynak, míg az eső hagyta kis tócsákban játszadoznak, vagy a finom papsajtlevelek között kutatnak. De a perifériás látásuk mindig rajtam pihen, mint egy titkos megfigyelő, aki tudja, hogy a színpadon előbb-utóbb fel fogok tűnni. Még a félvak lúd is így tesz; ő inkább a mozgásomra figyel, és talán épp a lépteim eltérő ritmusából jön rá, hogy most én vagyok jelen az udvarban, nem valaki más. Aztán, mintha valami varázslatos jel zörrenne, mindhárman egyszerre tárják ki a szárnyaikat, és riadt gágogással, hatalmas csapásokkal indulnak felém. Ilyenkor a legjobb, ha a terebélyes diófa védelmébe húzódom, abban bízva, hogy nem tudják jól megbecsülni a sebességüket, vagy hogy a lendületükből kifolyólag nehezen lassítanak. Még ha nem is tudnak eltalálni, egy ilyen hat-hét kilós lény ütközése még a legenyhébb formájában is kellemetlen élmény lehet. Ők is a nyomomban loholnak, és a hajolgatásom ritmusát innentől kezdve még fokozottabb óvatossággal végzem. Van egy furcsa kényszerképzetem, hogy ha nem állok fel és nem egyenesedem ki elégszer, egyikük majd jól fenéken csíp. Nem mintha ez a testrészem összetéveszthető lenne egy szilvával – sem színében, sem méretében –, de a múltbeli tapasztalataim arra figyelmeztetnek: a libákkal mindig érdemes óvatosnak lenni.
Fokozatosan telik meg a kosaram, és már indulhatok is a teraszra, hogy nekilássak a magozásnak, tisztításnak és a gyümölcs apróra vágásának. Ott azonban újabb kihívások várnak rám: a darazsak, akik úgy vélik, nekik is kijár a szaftos szilva, szemtelenül követelik a maguk részét a finomságból.
