Atlantisz mítosza talán nem csupán mese: valószínű, hogy léteznek olyan ősi városok, melyek a tenger mélyére merültek!

Atlantisz, a mítoszok ködébe burkolózó ősi kontinens, egykor virágzó civilizáció otthona volt, amely a görögöknél a történetek és legendák birodalmába tartozik. A hagyomány szerint egy hatalmas természeti katasztrófa következtében süllyedt a tenger mélyére, titokzatosan eltűnve a történelemből. Bár a tudomány még nem tudta kézzelfoghatóan bizonyítani Atlantisz létezését, azóta számos víz alatti város romjait fedezték fel, amelyek újabb kérdéseket vetnek fel múltunkkal kapcsolatban. Cikkünkben felfedezzük néhányat a legismertebb vízalatti helyszínek közül, amelyek lenyűgöző bepillantást nyújtanak a múlt titkaiba.

A Peloponnészoszi-félsziget déli csücskében rejtőzik Pavlopetri, az ősi város, amelyet körülbelül Kr. e. 3500 táján alapítottak a neolitikum hajnalán. Az évezredek folyamán Pavlopetri a mükénéi Görögország egyik jelentős kereskedelmi központjává nőtte ki magát, és fontos szerepet játszott a térség gazdasági életében (Kr. e. 1650-1180). Sajnos, az Égei-tenger ezen vidékén gyakoriak a földrengések és a cunamik, amelyek súlyosan megrongálták a part menti épületeket. A Földközi-tenger lassú tengerszint-emelkedése pedig végül több mint 3000 évvel ezelőtt teljesen a tenger mélyére taszította ezt a valaha virágzó várost.

A város romjai évezredek óta mozdulatlanul pihentek a tenger mélyén, vastag homokrétegek alatt rejtőzve. Azonban az utóbbi évtizedekben bekövetkező áramlatváltozások és az éghajlatváltozás következtében a természetes gát, amely Pavlopetrit óvta, végül eltűnt. 1967-ben a peloponnészoszi partvidék tudományos felmérése során a kutatók adatokat gyűjtöttek a tengerszint ingadozásairól, amikor Nicholas Flemming brit oceanográfus először fedezte fel a víz alá süllyedt építményeket. Egy évvel később, néhány diákkal együtt visszatért a helyszínre, hogy alaposabban megvizsgálja és feltérképezze a területet. A csapat körülbelül 15 épületet, udvarokat, utcahálózatot és két sírkamrát azonosított. Azonban a kezdeti ígéretes felfedezések után újabb évtizedek teltek el, mire a régészek ismét visszatérhettek a helyszínre.

2009-ben Chrysanthi Gallou és Jon Henderson a görög kulturális minisztériummal együttműködve folytatták a Pavlopetri ásatásokat. Az 1960-as évek óta a víz alatti régészeti technikák és eszközök hatalmas fejlődésen mentek keresztül: a csapat a legkorszerűbb robottechnikát és szonártérképezést alkalmazta a lelőhely feltáráshoz, és 2009 és 2013 között sikerült is a víz alatti várost. A két és fél hektáron elterülő Pavlopetri három főútja körülbelül 50 négyszögletes épületet kötött össze, amelyek mindegyike nyitott udvarral rendelkezett. Az ásatások során nagyszámú minószi stílusú szövőszékeknél használt nehezéket találtak, ami arra utal, hogy Pavlopetri virágzó kereskedelmi központ volt, jelentős textiliparral.

A dallamos nevű Baiae, amely egykor az ókori rómaiak közkedvelt fürdővárosa volt, elsősorban nyugtató hatású, meleg forrásairól, kellemes időjárásáról és extravagáns épületeiről volt nevezetes. Julius Caesarnak és Nérónak is volt itt luxusvillája, Hadrianus császár pedig itt halt meg Kr. u. 138-ban.

A vulkáni aktivitás, amely létrehozta a híres termálforrásokat, egyben Baiae drámai sorsának is okává vált. Ez a város a Nápoly közelében elhelyezkedő Campi Flegrei szupervulkán csúcsán emelkedett, ám az idő múlásával bekövetkezett egy bradyseism néven ismert jelenség. Ennek következtében a talaj fokozatosan 4-6 méterrel süllyedt, ami miatt Baiae jelentős része víz alá került. 2002 óta a helyi hatóságok a víz alatti romokat tengeri védett területté nyilvánították, így csak engedéllyel rendelkező búvárok élvezhetik a régmúlt emlékét a mélyben.

Az ókori mítoszok világában kiemelkedő szerepet kapott Thonisz-Hérakleion, az a varázslatos hely, ahol a legendás görög hős, Héraklész, vagy ismertebb nevén Herkules, először átlépte Egyiptom határait. Ezen a földön jártak a fiatal szerelmesek, Párisz és Heléna is, mielőtt a trójai háború vihara magával sodorta őket. Thonisz az ősi egyiptomi név, míg Hérakleion a görög elnevezés, amely Héraklész nagyságának állít emléket, tükrözve a két kultúra találkozását és a mítoszok gazdag szövetét.

A Nílus nyugati torkolatánál elhelyezkedő város egykor virágzó kereskedelmi központként tündökölt. Bonyolult csatornarendszere révén az egész Földközi-tenger térségéből érkeztek ide különféle áruk, amit a 60 hajóroncs és több mint 700 horgony felfedezése is tanúsít.

A víz alatti városból előkerült egyik leglenyűgözőbb lelet a Saïs-i rendelet. A két méter magas, fekete kőlapra, az úgynevezett sztélára a Kr. e. 4. század eleji hieroglifákat véstek, amelyek a korabeli egyiptomi adórendszer kulcsfontosságú részleteit tárják fel, valamint megerősítik, hogy Thonisz-Herakleion valóban egyetlen város, csak a történelem során több nevet is viselt .

1987-ben egy helyi búvár, aki Japán legnyugatibb lakott területén, a Rjúkjú-szigetekhez tartozó Jonaguni partjainál merült a mélybe, egy szokatlan felfedezést tett. Huszonöt méterre a víz felszínétől egy sor, szinte tökéletesen faragott, éles kontúrral rendelkező lépcsőfok tűnt fel előtte. Ez a monumentális struktúra, ma Jonaguni-emlékműként ismert, lenyűgöző méreteivel – 50 méter hosszú és 20 méter széles – a világ egyik legérdekesebb és legnagyobb rejtélyeket hordozó víz alatti építménye.

A Japán Atlantiszának is nevezett, négyszögletes piramisszerű emlékmű körüli legendák szerint ez az építmény több mint 10 ezer éves múltra tekint vissza, ami azt jelenti, hogy jóval a történelem hajnalán, a civilizációk felemelkedése előtt készült. Sokan úgy vélik, hogy ez a különleges struktúra egy régen eltűnt csendes-óceáni kultúra maradványa, amelyet valószínűleg a Japánban élő őskori jomon nép alkotott. A jomon nép már Kr.e. 12000 körül benépesítette ezeket a szigeteket, ezzel is gazdagítva a térség történelmét.

Mások szerint viszont a hely feltűnően hasonlít olyan, a világ más tájain található, határozott élekkel és sík felületekkel rendelkező természeti képződményekre, mint például az észak-írországi Giant's Causeway, amelynek több ezer egymásba kapcsolódó bazaltoszlopát évmilliókkal ezelőtt egy vulkánkitörés alakította ki.

Sokan tehát úgy vélik, hogy a Jonaguni, szűk folyosói, íves bejáratai és látszólag mérnöki pontossággal megszerkesztettnek tűnő formái ellenére is inkább természetes, semmint ember alkotta - pláne, hogy a szerkezet egy nagyobb sziklatömeghez kapcsolódik. A helyszín jól elkülönülő rétegei talán azért is alakultak ki fokozatosan, mert a helyszín egy földrengésveszélyes területen fekszik - de akár egy ősi letűnt civilizáció emelte, akár a természet formálta ilyenné, mindenképpen lenyűgöző látványt nyújt.

Kr. e. 540 körül az ióniai görögök, akik a Perzsa Birodalom elől menekültek, egy új város alapítására szánták el magukat a Fekete-tenger partján, a Taman-félsziget területén, a jelenlegi Krasznodar közelében, Oroszországban. E települést Phanagoriának nevezték el az egyik telepes tiszteletére, és hamarosan a tengeri kereskedelem által gazdagodott és virágzott. A Kr. e. 4. században a város a Boszporoszi Királyság része lett, amely egy görög-szkíta állam volt, dominálva a környező területeken. Phanagoria a királyság keleti fővárosaként emelkedett ki, és bár a későbbi időszakban római fennhatóság alá került, jelentősége és szerepe továbbra is megmaradt.

Egészen a a Kr. u. első évezredig, mikor Phanagoria hanyatlani kezdett. A térségben jelentős szeizmikus tevékenység és vulkáni iszapkitörések következtében a tengerfenék és a város alatti föld egyre csak gyengült és süllyedt. A város egy részét elöntötte a Fekete-tengerből érkező víz. Ami megmaradt belőle, azt folyamatos inváziók sújtották, és Phanagoria jelentősége a régióban kezdett elhalványulni.

A város romjait az 1800-as években fedezték fel, azonban ekkor csupán a szárazföldi területeket tudták feltárni. A helyzet csak a 1950-es években változott meg, amikor a víz alatti kutatás technológiája jelentős fejlődésen ment keresztül. Ekkor a régészek felfedezték, hogy az ókori település körülbelül 60 hektárnyi, eddig feltáratlan területe rejtőzik a víz alatt. A technológiai fejlődés következtében a Phanagoria körüli leletek száma is folyamatosan növekedett. 2004-ben egy impozáns tengerparti építmény maradványait tárták fel, amely valószínűleg egy világítótorony vagy őrtorony volt, és a Kr. u. 3. és 5. századra datálható. 2012-ben a régészek sikeresen azonosították a város kikötőjének egy részét, és felfedeztek egy kis hadihajót is, amely a Kr. e. 1. századból származik, és megdöbbentően jó állapotban maradt fenn.