Az aradi vértanúk emléknapján Kádár rendszerének vezetői előtt feltárultak a múlt sötét titkai, és a szabadság eltiprásának vádja súlyosan nehezedett a vállukra.

1849. október 6-án hajnalban Aradon, a császári haditörvényszék döntése nyomán kivégezték a magyar szabadságharc tizenkét tábornokát és egy ezredesét. Azonban érdemes megjegyezni, hogy az aradi mártírok számát tizenhatanra is kiterjeszthetjük, hiszen ugyanezen a napon Pesten mártírhalált halt Batthyány Lajos gróf, Magyarország első miniszterelnöke is. Az október 6-a kezdetben titkos emlékezés tárgya volt, később pedig egyre nyilvánosabbá vált, sokszor politikai üzeneteket is magában foglalva, míg végül állami keretek között is megemlékeztek róla. Ez a dátum fokozatosan a nemzeti öntudat szerves részévé vált. A téma mélyebb megértése érdekében Porogi András történészt, a Rubicon Intézet tudományos munkatársát kérdeztük.

Aradon, 1849. október 6-án tizenkét tábornok és egy ezredes sorsa beteljesedett, amikor az osztrák haditörvényszék a lázadás és a felségsértés vádjával bűnösnek találta őket. Az aradi mártírok száma azonban nem csupán tizenhárom, hanem valójában tizenhat, hiszen ebben az időszakban Aradon vértanúságot szenvedett Ormai Norbert ezredes, Kazinczy Lajos ezredes – Kazinczy Ferenc költő fia – és Ludwig Hauk alezredes is. Ugyanezen a tragikus napon Pesten kivégezték a forradalom miniszterelnökét, Batthyány Lajost is. Haynau megtorlása számos áldozatot követelt: arisztokraták, nemesek, parasztok, katonák és civilek, magyarok és más nemzetiségűek, politikai vezetők, polgárok, papok és köztisztviselők egyaránt szenvedtek. Hermann Róbert, a szabadságharc kiemelkedő történésze nemrégiben 145 kivégzett nevére bukkant. Ezen felül a megtorlás számos egyéb formája – mint például a vár- és sáncfogság, vagyonelkobzások, botozások és vesszőzések, valamint a honvédek kényszersorozása – több tízezer embert érintett, ahogy Porogi András is hangsúlyozta.

A kivégzéseket követően a holttestek sorsa igencsak drámai fordulatokat vett. Interjúalanyunk részletezte, hogy a holttesteket először közszemlére állították, ezzel is próbálva elrettenteni a közvéleményt. A kivégzések után, október 6-án, a testeket jeltelenül eltemették a kivégzés helyszínén. Alois von Howiger, az aradi várparancsnok, elutasította a családok kérését, hogy a holttesteket visszaadják nekik. Ennek ellenére Vécsey és Leiningen családja titkos úton mégis hozzájutott a holttestekhez, valószínűleg a hóhértól vásárolták meg őket. Damjanich és Láhner tetemét a Batthyány-kormány egyik biztosa, Csernovics Péter szerezte meg, majd saját birtokán, Mácsán temette el őket. Kiss Ernő, a tisztiszolgája segítségével, éjszaka ásott ki egy ideiglenes jeltelen sírba, majd az aradi temetőben helyezte el a holttestét. 1850-ben Dessewffy Arisztid holttestét is titokban exhumálták a családja, és sikerült azt margonyai birtokukra szállítaniuk.

A hatóságok 1912-ben próbálkoztak a többi holttest felkutatásával, de a feltételezett vesztőhelyen végzett nyomozás sajnos nem hozott eredményt. Ugyanakkor a sáncárokban, ahol a lőpor és golyó által kivégzettek nyugalmát lelték, sikerült előrelépést elérni: Schweidel és Lázár holttestét sikeresen azonosították.

Amikor az 1932-es árvíz nyomán öt, helyben maradt vértanú csontjai is előkerültek, kiderült, hogy az emlékművet rossz helyen, a kivégzőhelytől több száz méter távolságra állították fel, ezért volt eredménytelen a korábbi kutatás

- folytatta a történész, aki megemlítette, hogy az aradi múzeumban több évtizeden át őrizték a csontokat. Végül 1974. október 6-án, egy ünnepélyes keretek között zajló esemény során újratemették a vértanúk maradványait az aradi obeliszk alatti sírkamrába. Jelenleg is ott pihen tizenegy hős, kivéve Kiss Ernőt és Dessewffy Arisztidot, akik továbbra is Eleméren, illetve Margonyán találhatók az örök nyugalomra helyezett helyükön.

Az első években mindenfajta megemlékezést tiltottak a hatóságok. Amikor például 1850-ben a Magyar emléklapok című folyóirat verset közölt a mártírok emlékére, a lapszámot elkobozták és a folyóiratot is betiltották. A magán érintkezésben azért voltak a megemlékezésnek rejtettebb formái: mint például gyászruha viselése, titkos ékszerek, a vértanúk neveinek kezdőbetűivel díszített karkötő, csendes templomi gyász.

A vértanúk és a szabadságharc hőseinek emlékét már talán egy költői vers is megörökítette, hiszen a kiegyezést követően lehetőség nyílt a nyilvános megemlékezések megtartására. Az elkövetkező években a pesti ferenceseknél hagyománnyá vált az október 6-i requiem, ahol rendszerint Batthyány, Damjanich és Schweidel özvegyei is tiszteletüket tették, megidézve a múlt hőseinek emlékét.

1869. október 6-án az Aradi Honvédegylet egy emlékkövet helyezett el a vár alatti mezőn, amely a kivégzés feltételezett helyszínének számított – bár, mint később kiderült, téves információ alapján. Ez a helyszín hamarosan a megemlékezések középpontjába került. 1881-ben az emlékkő helyére egy impozáns szürkegránit obeliszket emeltek, amely ma is büszkén áll egy csonka gúla formájú mesterséges dombon. Az obeliszk oldalán olvashatók a kivégzettek nevei és a vértanúságuk dátuma, megörökítve e hősök emlékét a jövő generációi számára.

1890-ben egy különösen jelentős emlékművet avattak Arad főterén, amely a szabadság szellemét hirdeti. Ekkor került felállításra Zala György mesterműve, a Szabadság-szobor, amelynek lábazatán a tizenhárom vértanú bronzportréi sorakoznak, megörökítve a hősies áldozatokat. Az ünnepség díszvendégeként megjelent a vértanúk bátor tábornoka, Klapka György is, aki a múlt emlékére tisztelegve osztozott a jelenlévők érzéseiben.

Bár a múlt század elején október 6-át rendszeresen megünnepelték, a gyászmisék és ünnepségek során a városi vezetők és országgyűlési képviselők jelenléte ellenére az esemény hivatalos rangra nem emelkedett. Trianon után azonban megváltozott a helyzet: az ország területi veszteségeivel párhuzamosan függetlenné vált, így már nem volt szükség az uralkodóra való tekintettel lenni. A Batthyány-örökmécses 1926-os felavatásán Horthy kormányzó is tiszteletét tette, és megjelent a még élő utolsó honvéd, Lebó János is. Ezzel szemben az aradi Szabadság-szobor, akárcsak sok más határon túli nemzeti emlékmű, a román hatóságok keze által 1925-ben eltűnt a térképről.

A kommunista diktatúra évtizedeiben az aradi vértanúk emléke nem maradt figyelmen kívül, bár az ünneplés nem mindig zajlott a legmagasabb szinten, és gyakran osztályharcos ideológiával volt átszőve. A százéves évforduló alkalmából a budai Dísz téren tartott koszorúzásra került sor, ahol a korabeli tudósítások az 1848-as honvédek méltó örököseiként emlegették az ünnepségen megjelent államvédelmi díszes alakulatokat – hívta fel a figyelmet a Rubicon Intézet tudományos munkatársa.

A 1848-49-es forradalom és az 1956-os események között számos párhuzam fedezhető fel, különösen a bukásuk körülményeiben. Mindkét esetben az orosz haderő túlereje döntő szerepet játszott, eltiporva a magyar nép szabadságért és függetlenségért folytatott harcát, amelyet ismét véráztatta megtorlás követett. A Kádár-kormány terrorja, amely a kivégzettek számát tekintve felülmúlta Haynau rémuralmát, nemcsak politikai elnyomást hozott, hanem a bátorság és mártírium újabb példáit is. Akárcsak Batthyány Lajos, úgy 1956 miniszterelnöke is szenvedett a rendszer kegyetlenségeitől. Különös ellentmondás, hogy a kormány képviselői minden évben koszorúkat helyeztek el az aradi obeliszk lábánál, és 1974-ben végre méltó módon eltemették a vértanúk földi maradványait. Eközben a hatalomnak szembe kellett néznie a nyolcvanas években egyre inkább megerősödő ellenzékkel, amely a megemlékezések alkalmával nem tűrte, hogy a múlt bűnei elfeledjenek, és hangot adott a szabadság iránti vágyának. A történész szavai rávilágítanak arra, hogy a fájdalmas emlékek és a harcok öröksége soha nem tűnik el, mindig velünk él.

A rendszerváltozás utáni években reneszánszukat élték az október 6-i megemlékezések; sorra születtek - a határokon túl is - a szabadságharc mártírjainak emlékművei. Ismét felállították az aradi Szabadság-szobrot, ugyan nem régi helyén, hanem a városközpontban; és az is igaz, hogy ellensúlyozásaként vele szemben felépítettek egy román diadalívet Avram Iancu tiszteletére.

Porogi András rávilágított arra, hogy a megemlékezések nem csupán a történelem eseményeit idézik fel, hanem mélyen tükrözik a különböző korszakok mentalitását és politikai motívációit. A nemzeti ünnepek és emléknapok elkerülhetetlenül összefonódnak a mindenkori politikai viszonyokkal és narratívákkal, és ez kétségtelenül az egyik legfontosabb funkciójuk. A dualizmus időszakában például október 6. nemcsak a nemzeti egység szimbóluma volt, hanem lehetőséget biztosított a kiegyezés ellenzőinek is, hogy finoman bírálják a politikai rendszert. A Trianon utáni időszakban pedig a március és októberi megemlékezések szinte minden alkalommal a revíziós törekvésekről szóltak; a szónokok a vértanúk példáját állították a középpontba, hangsúlyozva, hogy milyen fontos küzdeni az elveszett területek visszaszerzéséért, akár az életüket is áldozva érte. Az emlékezések tehát nem csupán múltidézés, hanem a jelen politikai diskurzusának aktív részévé is válnak.

A világháború éveiben, valamint a szocializmus időszakában a megemlékezések lehetőséget biztosítottak a német- és imperializmusellenes eszmék kifejezésére. 1941-ben például a Batthyány-örökmécsesnél antifasiszta demonstrációt szerveztek, amely a korabeli társadalmi feszültségekre és politikai ellenállásra reflektált.

A kommunista narratíva szerint 1848-49-es forradalom ás szabadaságharc résztvevőinek álmát a kommunisták valósították meg. A jubileumi szónok szerint október 6-án nemcsak az aradiakat ünnepeljük, de azokat is, akik ma (1949-ben) a dolgozó népért küzdenek és szenvednek vértanúhalált: a görög, a spanyol nép, a gyarmati népek és a kínai nép mártírjait.

1956. október 6-a emlékezetes dátumként vonult be a történelembe, amikor Rajk László és kivégzett társainak újratemetésén több mint százezer ember gyűlt össze. Ez a nap nem csupán a koncepciós per áldozatai előtt tisztelegve alakult, hanem a tömeg némán kifejezte tiltakozását a sztálinista elnyomás ellen is. A temetés után sokan a Batthyány-örökmécseshez vonultak, ahol már nyíltan megfogalmazódott a rendszer ellenállása. Rajk újratemetése tehát 1956. október 6-án a forradalom előszelének tekinthető, egy új kezdet ígéretével.

A Batthyány-örökmécses nem csupán egy emlékmű, hanem a Kádár-rendszer elleni megmozdulások egyik központi helyszíne is lett. Különösen alkalmasnak bizonyult arra, hogy a függetlenség és a szabadság eszméit felidézze, valamint arra, hogy rávilágítson a rendszer által elfojtott értékek hiányára. Mivel 1956 bátor miniszterelnökének nem volt saját emlékműve, az ellenzéki aktivisták úgy döntöttek, hogy átnevezik az örökmécsest Batthyány-Nagy Imre-örökmécsesre, ezzel is tisztelegve a hősök előtt és megőrizve emléküket a nehezen elviselhető időkben.

(Borítókép: Az aradi vértanúk. Fotó: wikipédia)