Az oroszok már régóta keresik a lehetőségeket: 2007-ben egy 4260 méteres mélységben fúrtak le, hogy felfedezzenek valami újat.
A következő négy vasárnap során különleges maratont rendez a Matiné: Tim Marshall lenyűgöző geopolitikai sorozatának legérdekesebb részeit fogjuk átvenni. Az első alkalommal a nyitó kötet, A földrajz fogságában kerül terítékre, amely tíz térképen keresztül világít rá a globális politikai eseményekre. Mi most az északi sarkvidéket feltérképező fejezetet emeltük ki, és ami igazán különleges, hogy a könyv 2018-ban készült - így érdemes belemerülni!
Kinek van elegendően nagy hatalma? Az oroszoknak. Ezen a jeges vidéken rajtuk kívül senki más nem rendelkezik ilyen mértékű erőforrásokkal, és senki sem olyan felkészült a zord körülményekkel való szembenézésre. Minden más ország messze elmarad tőlük, és például az Egyesült Államok nem is próbálkozik a lemaradás ledolgozásával: Amerika sarkvidéki nemzet, de sarkvidéki stratégiával nem bír, mindeközben a régió minden szempontból felmelegszik.
A globális felmelegedés következményei napjainkban már szembetűnőbben jelennek meg az Északi-sark térségében, mint valaha. A jég olvadása új lehetőségeket teremt, hiszen a régió egyre könnyebben elérhetővé válik. Ez a folyamat egybeesik az itt található olaj- és gázlelőhelyek felfedezésével, valamint a kitermeléshez szükséges új technológiák megjelenésével. Mindez arra ösztönzi a sarkvidéki országokat, hogy felfedezzék a világ legzordabb környezetében rejlő potenciális nyereségeket, de nem mentes a kockázatoktól sem. Az érintett államok között egyre élesebb verseny bontakozik ki a területi igények és követelések kapcsán, amelyeket eddig csak óvatosan hangoztattak. Most azonban a helyzet megváltozik: a követelések száma gyarapodik, és a viták egyre intenzívebbé válnak.
Az Arktisz elnevezés a görög "arktikosz" szóból ered, melynek jelentése: "a medve közelében". Ez a név nem véletlen, hiszen a Nagy Medve csillagkép két legfényesebb csillaga közvetlenül a Sarkcsillag irányába mutat, így jelezve az éjszakai égbolt ezen különleges részének helyét.
A Jeges-tenger, más néven Északi-sarki-óceán, lenyűgöző 14 millió négyzetkilométeres területével a Föld legkisebb óceánja, mégis méreteivel vetekszik Oroszország terjedelmével, és másfélszer nagyobb az Egyesült Államokénál. Itt a kontinentális talapzat arányai figyelemre méltóan nagyobbak, mint bármely más óceán esetében, ami nemcsak geológiai szempontból érdekes, hanem a felségterületek meghatározása során is bonyodalmakat okoz. Ez a sajátos geográfiai jellemző hozzájárul a terület körüli politikai és jogi viták bonyolultságához.
A sarkvidéki övezet magában foglalja Kanada, Finnország, Grönland, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország és az Egyesült Államok Alaszka államának egyes részeit. Ez a terület a szélsőségekről szól, ahol a nyarak néha elérik a 26 °C-ot, míg a telek brutális mínusz 45 °C-ra is lehűlhetnek. Itt hatalmas, szélfútta kőpusztaságok, lenyűgöző fjordok, jéghideg sivatagok és még folyók is találhatók. Ez a táj egyszerre tűnik ellenségesnek és varázslatosan gyönyörűnek, évezredek óta megragadva az emberi képzeletet.
Az első dokumentált expedíciót Kr. e. 330-ban egy görög tengerész, a massiliai Pütheasz indította el, felfedezve egy rejtélyes szárazföldet, Thuléra. A Földközi-tenger partján, ahol hazatért, sokan szkeptikusan fogadták lenyűgöző beszámolóját a hóborította tájakról, a befagyott tengerekről és az ismeretlen lényekről, mint például a hatalmas, fehér medvékről. Mégis, Pütheasz volt az első a felfedezők sorában, akik évszázadokon át krónikázni kezdték a sarkvidék csodáit, és elbűvölten merültek el annak vonzerejében.
Sokan persze a viszontagságoknak adták meg magukat, különösen azok, akik az ismert világ peremén a kétkedők által csak legendának tartott Északnyugati átjárót, a Csendes- és az Atlanti-óceán közötti járható vízi utat próbálták megtalálni. Közöttük volt Henry Hudson, akiről a világ második leghatalmasabb öblét nevezték el, ám aki 1611-ben valószínűleg jobb szeretett volna hosszú és békés öregkort megélni ahelyett, ami történt: a felfedezőútba belefáradt, zendülő tengerészei egy csónakba tették, és sorsára hagyták.
Nehéz megmondani, hogy ki volt az első ember, aki eljutott az Északi-sarkra, mert noha annak helye a földgömbön világosan kijelölhető, a fölötte lévő jégréteg mozog, így a rajta álló ember GPS-készülék nélkül nemigen tudja pontosan meghatározni a saját pontos pozícióját. Sir Edward Parry 1827-ben - természetesen GPS nélkül - megkísérelte elérni a sarkot, de a jégtábla, amin jártak, gyorsabban sodródott dél felé, mint amilyen sebességgel ő tartott északnak, ezért a felfedező végül is szép lassan haladt visszafelé. Mindenesetre legalább életben maradt.
Sir John Franklin kapitány nem volt a szerencse kegyeltje, amikor 1845-ben nekivágott az Északnyugati átjáró utolsó, eddig ember látta szakaszának. Két hajója, a HMS Erebus és a HMS Terror, a Kanadai-szigettengeren, a Vilmos király-sziget közelében, csapdába esett a jég fogságában. Az expedíció 129 fős legénysége tragikus sorsra jutott; néhányan a fedélzeten leltek végső nyugalomra, míg másokat a jég hátborzongató birodalmában érte a végzet, amikor gyalogosan próbáltak dél felé menekülni. Számos expedíció indult az esetlegesen életben maradt túlélők felkutatására, ám a kutatók mindössze néhány csontvázra bukkantak. Az inuitoktól érkező beszámolók alapján pedig csak annyit tudhattak, hogy pár tucat fehér ember veszett el a fagyos ürességben. A két hajó rejtélye sokáig megoldatlan maradt, egészen 2014-ig, amikor a technológia végre diadalmaskodott a természet felett: egy kanadai kutatócsoport a korszerű szonártechnika segítségével rábukkant a HMS Erebus maradványaira az Északnyugati átjáró tengerfenékén, és sikerült kiemelniük a hajóharangot. Két évvel később a másik eltűnt hajó, az HMS Terror roncsait is sikerült felfedezni.
Franklin expedíciójának sorsa nem rettentette el a kalandra vágyókat attól, hogy megtalálják az utat a szigetvilágon keresztül a két óceán között, mégis 1905-ig kellett várni, hogy a nagy norvég felfedező, Roald Amundsen egy kisebb hajón, mindössze ötödmagával teljesítse a nagy feladatot. Elhaladt a Vilmos király-sziget mellett, végig a Bering-szoroson, és kijutott a Csendes-óceánra. Amikor a hosszú, magányos utazás után megpillantottak egy szembejövő, San Franciscó-i bálnavadászhajót, azonnal tudta, hogy elérte a célt. Naplójának bevallotta, hogy úrrá lettek rajta feltörő érzelmei, ami legalább olyan ritkán fordult elő vele, mint hogy évszázados földrajzi talányok végére tegyen pontot: "Az Északnyugati átjáró felfedeztetett. Gyermekkori álmom abban a pillanatban beteljesült. Különös érzés áradt fel a torkomon; kissé túlterhelt voltam és elnyűtt - ez gyengeség volt bennem -, de éreztem, hogy szememet elönti a könny."
Húsz évvel később elhatározta, hogy ő lesz az első ember, aki átrepül az Északi-sark fölött, ami - noha jóval könnyebb dolog, mint gyalogosan odamenni - korántsem mindennapi teljesítmény. Olasz pilótájával, Umberto Nobiléval és 14 tagú legénységgel egy félmerev szerkezetű léghajón szálltak el a jégmezők fölött, és százméteres magasságból ledobtak egy norvég, egy olasz és egy amerikai lobogót. Hősi cselekedet volt, de a 21. században senki sem gondolja, hogy jogilag megalapozhatná a három ország bármelyikének igényét a terület birtoklására.
Hasonlóképpen áll a helyzet Kazama Sindzsi japán motoros kalandorral, aki 1987-ben motorkerékpáron utazott el az Északi-sarkra. Kazama bátorsága határtalan volt; még egy olvadó jégtáblára is merészkedett, olyan típusú ember, aki a hóviharokkal is dacol, csak hogy beírhassa nevét a történelem lapjaira. Azonban egy dolog biztos: manapság már jóval kevesebb a jég ezen a tájon.
Ma már nem kérdéses, hogy a sarki jég olvad - az elmúlt évtizedben készült műholdfelvételek világosan mutatják a jégsapkák zsugorodását -, csak az okokat nem ismerjük pontosan. A kutatók többsége bizonyos abban, hogy a jelenség nemcsak a természetes klímaváltozási folyamatok velejárója, hanem részben emberi tevékenység következménye is, illetve hogy a felszínre kerülő ásványkincsek kiaknázása és felhasználása gyorsítani fogja a változást.
A Bering- és a Csukcs-tenger partvidékén számos települést kényszerültek új helyszínre áttelepíteni, mivel a partokat súlyosan érintette az erózió, és a hagyományos vadászterületek is eltűntek a térképről. Az élővilág átalakulása jelenleg is zajlik. A jegesmedvék és a sarki rókák új otthonok után kutatnak, míg a rozmárok az életterükért folytatnak versenyt. A halak, amelyek nem tartják tiszteletben a területi határokat, északabbra húzódnak, ami egyes országok halászai számára kedvező helyzetet teremt, míg mások számára kedvezőtlen következményekkel jár. A sarkvidéki halászhajók hálóiban már felbukkant a makréla és az atlanti tőkehal is, ami új lehetőségeket és kihívásokat jelent a régió halászati ipara számára.
A jég olvadásának következményei messze túlmutatnak a sarkvidék határain; a tengerszint emelkedése olyan távoli helyeket is veszélyeztet, mint a Maldív-szigetek, Banglades vagy Hollandia. Ez a probléma nem csupán egy adott területet érint, hanem globális kihívásként jelentkezik.
Ahogy a jég lassan eltűnik, és a helyén a tundra képződik, várhatóan két tényező tovább gyorsítja a sarki területek elszürkülését. Az ipari termelés fokozódása során keletkező szennyező anyagok leülepednek a hó- és jégfelületeken, csökkentve ezzel a hősugárzást visszaverő felületek arányát. A sötétebb színű szárazföld és a nyílt víz sokkal több hőt képes elnyelni, mint a jég és a hó, tehát ahogy a sötétebb felületek növekednek, úgy a bolygó is egyre inkább felmelegszik. Ezt a jelenséget albedóhatásnak hívják. Bár ennek a folyamatnak számos káros következménye van, jótékony hatások is megfigyelhetők: a felmelegedő tundra kedvez a növényzet fejlődésének, így lehetőség nyílik mezőgazdasági tevékenységekre is, ami segíthet az új élelmiszerforrásokat kereső helyi közösségeknek.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a Föld egyik utolsó nagy kiterjedésű érintetlen területe hatalmas átalakulás előtt áll. Egyes időjárásváltozás-előrejelzések azt állítják, hogy az Északi-sarkvidék a 21. század végére nyaranta jégmentessé válik; akadnak, akik szerint még hamarabb bekövetkezik ez az állapot. Ám bármilyen gyorsan is fog végbemenni a folyamat, és bármilyen drámai mértékű is lesz, annyi bizonyos, hogy már megkezdődött.
A jégsapka olvadása és zsugorodása következtében a Kanadai-szigettenger hírneves Északnyugati átjárója a nyár néhány hetében már hajózhatóvá vált, ez pedig legalább egy héttel lerövidíti az Európa és Kína közötti tengeri utat. Az első olyan teherhajó, amely jégtörő segítsége nélkül vette birtokba ezt az útvonalat, a Nunavik volt, amely 2014-ben 23 ezer tonna nikkelércet szállított Kanadából Kínába. Az Északnyugati átjáró 40%-kal rövidebb, ráadásul mélyebb vizeken halad, így a Nunavik nemcsak nagyobb rakományt tudott elvinni, hanem több tízezer dollárt is megtakarított üzemanyagköltségekben, emellett 1300 tonnával kevesebb üvegházhatású gázt bocsátott ki, mint ha a Panama-csatornán haladt volna. A jövőbeli előrejelzések szerint a 2040-es évekre az Északnyugati átjáró akár évi két hónapra is teljesen hajózhatóvá válhat, ami gyökeresen átalakítja a sarkvidéki tengeri kereskedelmi útvonalakat. Ez komoly hatással lesz Egyiptomra és Panamára, mivel jelentősen csökkenni fog a Szuezi- és Panama-csatornák használatából származó bevételük.
Az Északkeleti átjáró - vagy ahogy az oroszok hívják: "északi-tengeri útvonal" -, amely végighalad a szibériai partvidék előtt, már ma is évente több hónapon át jégmentes, és egyre szívesebben használják a teherforgalomban.
A jégsapka olvadása új kincsekhez is vezet, amelyek eddig rejtve maradtak. Az északi-sarki térségben hatalmas olaj- és földgázkészletek rejtőznek, amelyek mostanra kitermelhetővé válhatnak. Az Egyesült Államok Földtani Intézetének szakértői 2008-ban megállapították, hogy körülbelül 50 trillió köbméter földgáz, 5,2 milliárd köbméter cseppfolyós gáz és közel 11 milliárd köbméter kőolaj található a sarkvidéken, többségük a tenger mélyén. Ahogy a jég és hó olvadása előrehalad, újabb lehetőségek nyílhatnak meg, és további arany-, cink-, nikkel- és vasérclelőhelyek felfedezése is várható.
Számos hatalmas olajtársaság, köztük az ExxonMobil, a Shell és a Rosznyefty is engedélyért folyamodott, és már meg is kezdték a próbafúrásokat. Az országok és vállalatok, amelyek komoly erőfeszítéseket tesznek az olaj- és gázvagyon kitermelésére, igen mostoha időjárási körülményekkel szembesülnek: az év egy részében éjjel-nappal sötétség uralkodik, a tengert a rövid nyári hónapok kivételével akár két méter vastagságú jég boríthatja, a nyílt vízen pedig 4-5 méteres hullámok robajlanak.
A munka rendkívül koszos, megterhelő és kockázatos lesz, különösen azok számára, akik az év minden napján folyamatosan szeretnék végezni a kitermelést. Ezen felül jelentős beruházásokat igényel majd. Sok területen gyakorlatilag lehetetlen gázvezetéket üzemeltetni, és a nyílt tengeren, a legszélsőségesebb időjárási körülmények között, a cseppfolyósító létesítmények kiépítése rendkívül költséges vállalkozás. Azonban az anyagi és stratégiai előnyök annyira csábítóak, hogy a nagyobb szereplők már most érdeklődnek bizonyos területek iránt, és elindítják a kitermelést. Valószínűtlen, hogy a potenciális környezeti károk miatti aggodalom megakadályozná őket a terveik megvalósításában.
A felségjogi igények alapjául nem az első felfedezők által kitűzött zászlók szolgálnak, hanem az ENSZ 1982-es Tengerjogi Egyezménye, az UNCLOS, amely rögzíti, hogy az aláíróknak kizárólagos gazdasági jogaik vannak a partvonaluktól számított 200 tengeri mérföldnyi távolságig terjedő, kizárólagos gazdasági övezetnek (Exclusive Economical Zone, EEZ) nyilvánított vízterületeken (amennyiben azok nem fedik egy másik ország hasonló jogok alapján birtokolt vízterületét). Az ebben a zónában fellelt olaj- és gázkincsek tehát az adott állam tulajdonát képezik. Bizonyos körülmények között, és a kérdéses országhoz tartozó kontinentális talapzat tudományos vizsgálata alapján kérvényezhető a kizárólagos gazdasági övezet 350 tengeri mérföldnyire való kiterjesztése.
A sarki jég olvadásával párhuzamosan keményedik majd meg a geopolitikát geopolarktikaként megjelenítő Északi-sarkvidéki Tanács 8 tagországának álláspontja.
A Jeges-tenger partjainál elhelyezkedő öt ország – Kanada, Oroszország, az Egyesült Államok, Norvégia és Dániához Grönlandon keresztül kapcsolódó sarki ötök – közé tartozik. Ezen országokhoz teljes jogú tagként csatlakozott Izland, Finnország és Svédország is. A sarkvidéki együttműködés keretein belül további tizenkét ország állandó megfigyelőként vesz részt, miután elismerték a "sarki államok" területi jogait, szuverenitását és a törvényeik érvényességét a térségben. Az Északi-sarkvidéki Tanács 2013-as ülésén például Japán és India, amelyek sarkvidéki tudományos expedíciókat támogattak, valamint Kína, amely egy norvég szigeten állandó kutatóállomást és modern jégtörőt üzemeltetett, szintén megfigyelői rangot nyertek el.
Vannak országok, amelyek noha nem tagjai a tanácsnak, azt állítják, hogy jogos érdekeltségeik vannak a sarki régióban, és még többen akadnak olyanok, amelyek szerint a sarkvidéket mint "az emberiség közös örökségét" mindenki számára hozzáférhetővé kellene tenni.
Jelenleg a Jeges-tenger különböző vízterületeivel kapcsolatban legalább kilenc jogi vita és szuverenitási igény áll napirenden, mindegyik rendkívül összetett, és néhány esetben komoly feszültségekhez is vezethet az érintett államok között. Az egyik legszembetűnőbb követelést Oroszország fogalmazta meg. 2007-ben Moszkva két tengeralattjáróval, 4260 méteres mélységben, egy titánból készült, korrózióálló orosz zászlót helyezett el a tengerfenéken, ezzel kifejezve igényét a területre. Azóta is ott "lengeti" a zászlót, mint egyfajta jelképet. Ezt követően egy orosz kutatócsoport a Jeges-tenger elnevezésének megváltoztatását javasolta, és a hosszas mérlegelés után az Orosz-óceán név mellett tették le a voksukat.
Az oroszok másutt azzal érvelnek, hogy a szibériai partok előtt húzódó Lomonoszov-hátság Szibéria kontinentális talapzatának nyúlványa, ennélfogva pedig Oroszország kizárólagos tulajdona. Ezt több ország is kifogásolja, hiszen a hátság felnyúlik egészen az Északi-sarkig.
Oroszország és Norvégia viszonya a Barents-tengeren különösen feszültté vált, mivel mindkét ország igényt tart a térség gazdasági erőforrásaira. Norvégia a Barents-tengeri Gakkel-hátságot a saját kizárólagos gazdasági övezetének részévé kívánja tenni, amit az orosz fél vitat, hivatkozva arra, hogy a Spitzbergák, a világ legészakibb lakott területe, szintén része az orosz érdekeltségeknek egy 1920-as nemzetközi szerződés értelmében. Bár 2011-ben megállapodtak a terület megosztott hasznosításáról, a feszültség továbbra is fennmaradt. A nemzetközi közösség többsége elismeri, hogy a szigetcsoport főleg norvég fennhatóság alatt áll, ám a legnagyobb sziget, a Nyugati-föld (Spitsbergen) orosz munkáskolóniának ad otthont, amelyet a 30-as években szénbányászati célokra alapítottak. Bár a bányászat már nem jövedelmező, az orosz közösség Moszkva érdekérvényesítésének eszközévé vált. Oroszország időről időre feszültséget generálhat, érvelve a geológiai kincsek és az orosz közösség jelenléte mellett. 2017-ben az orosz védelmi minisztérium figyelmeztetett, hogy a Spitzbergák potenciális konfliktusforrást jelenthetnek Norvégiával szemben, ami a NATO-val való összecsapás veszélyét is magában hordozza. 2019 áprilisában egy furcsa, ugyanakkor ironikus esemény zajlott le: a norvég hatóságok felfedeztek egy belugát – egy fehér delfint –, amely feltehetően orosz kémkedési célokra volt használatban. A delfinre egy különös, orosz gyártmányú hevedert erősítettek, amelyen állítólag GoPro kamera rögzítésére szolgáló hely volt. A hevederen feltüntetett felirat szerint az eszköz Szentpétervárról származott. Egy orosz ezredes humorral kommentálta a helyzetet: "Tényleg azt hiszik, hogy ráerősítenénk egy bilétát a mobilszámunkkal, hogy: 'Ezt hívjátok!'?"
Akár kémkedett a delfin, akár nem, Norvégia pontosan tudja, mi minden megeshet, ezért külpolitikai prioritásai közé emelte a távoli északot. Légiereje rendszeresen tartóztat fel a határai felé közelítő orosz gépeket, a növekvő feszültség következtében kénytelen volt az ország déli részéből északra áthelyezni katonai tevékenységeinek súlypontját, és létrehozni egy kifejezetten sarkvidéki műveletekre alkalmas haderőt. Kanada folyamatosan fejleszti szélsőségesen hideg körülmények között bevethető egységeit, és válaszul az oroszok erőfitogtatására Dánia is kiépített egy sarkvidéki reagáló erőt.
Oroszország közben komoly lépéseket tesz a sarkvidéki hadereje megerősítése érdekében. Hat új katonai támaszpontot alakított ki, és több, a hidegháborúban leszerelt katonai létesítményt, például az Új-szibériai-szigeteken, ismét üzembe helyezett. A már meglévő katonai repülőterek felújítása és modernizálása is folyamatban van. Emellett Murmanszk körzetében egy legalább 6000 fős készenléti egységet állomásoztat, valamint két gépesített lövészdandárt is hójáró és légpárnás járművekkel szerelt fel, hogy még hatékonyabb legyen a sarkvidéki műveletek végrehajtása.
Nem meglepő, hogy Murmanszkot napjainkban "Oroszország északi energiakapujának" titulálják. Putyin elnök sem véletlenül hangsúlyozta, hogy energiaellátás szempontjából "túlozni sem kell", amikor azt mondta, hogy a 21. században a nyílt tengeri olajmezők, különösen a sarkvidéki területek, kulcsfontosságú stratégiai tartalékaink lesznek.
A murmanszki dandárok képezik a sarkvidéki haderejének alapját, azonban 2014-ben Moszkva megmutatta a jeges körülmények közötti harcra kész erőinek teljes kapacitását. Ekkor egy impozáns hadgyakorlat keretében 155 ezer katona, továbbá számos harckocsi, vadászgép és hajó vonult fel. Az orosz Védelmi Minisztérium szerint ez volt a legnagyobb léptékű hadgyakorlat a második világháború befejezése óta.
A részt vevő orosz egységek feladata az volt, hogy megakadályozzák a Missourinak keresztelt, fiktív idegen hatalom csapatainak invázióját. Nyilvánvaló, hogy Missouri az Egyesült Államokra utal. A forgatókönyv szerint a támadó erők Csukcsföld, Kamcsatka, a Kuril-szigetek és Szahalin területén szálltak partra, miközben támogatójuk egy Oroszországgal háborúban álló, meg nem nevezett, de könnyen Japánra azonosítható ázsiai nagyhatalom volt. A konfliktus hátterében egy területi vita állt, amelynek középpontjában a Déli-Kuril-szigetek hovatartozása állt. Elemzők szerint a katonai erődemonstráció politikai alapját Putyin elnök fogalmazta meg, aki először hirdette ki Oroszország hivatalos külpolitikai doktrínájának részeként, hogy a sarkvidék az orosz érdekek szférája.
Bár az orosz gazdasági hatalom csökkenése nyilvánvaló, és sok területen kénytelenek megszorításokat végrehajtani, a katonai kiadások továbbra is növekednek, különös figyelmet fordítva a sarkvidéki erők fejlesztésére, amelyre a következő években, egészen 2020-ig, jelentős forrásokat szánnak. Moszkva nem csupán a múltbéli infrastruktúráját kívánja kihasználni, hanem a jövőbeni terveik is konkrétak, és földrajzi helyzetük is kedvező. Ahogyan Melissa Bert, az Egyesült Államok Parti Őrségének századosa megjegyezte a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja munkatársainak: "Az oroszoknak városaik vannak a sarkvidéken, míg nekünk csupán falvaink."
Mindez számos szempontból a sarkvidékkel kapcsolatos szovjet hidegháborús stratégia újjáélesztésének tekinthető. Moszkva tisztában volt azzal, hogy a NATO a Skagerrak szoros lezárásával könnyedén csapdába ejtheti a szovjet Balti Flottát. A helyzetet súlyosbította, hogy az Északi Flotta számára csupán egy mindössze 300 kilométer széles vízterület állt rendelkezésre a Kola-félszigettől a jégmezőkig. Ebből a szűk folyosóból a Norvég-tengeren kellett kijutniuk, ezt követően pedig a GIUK-átjáró következett, ahol az átkelés bármikor életveszélyes kalanddá válhatott. Csak ezt követően érhettek el az Atlanti-óceánra. A hidegháború éveiben a NATO ezt a térséget „gyilkos zónának” nevezte, ahol repülőgépei, hadihajói és tengeralattjárói készenlétben álltak, várva a szovjet erők megjelenését.
Ha most gyorsan előretekerünk az új hidegháború időszakához, világosan látható, hogy a stratégiai megközelítések szinte mit sem változtak. Az amerikai haderő, a NATO szövetségeseként, mostanra visszavonult Izland területéről, amelynek nincs saját hadserege. A reykjavíki kormány ezt a lépést rövidlátónak tartja. Björn Bjarnason, Izland igazságügyi minisztere, a Svéd Atlanti Tanács előtt elmondta: „A térségben szükség van egy bizonyos szintű katonai jelenlét fenntartására, hogy világosan jelezzük az ottani nemzeti érdekeket és célokat, hiszen a katonai vákuumot bárki félreértheti, és úgy értelmezheti, mintha azok hiányoznának.”
Az utóbbi évtizedekben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a sarkvidék Oroszország számára sokkal jelentősebb, mint az Egyesült Államok számára. E különbség nem csupán a geopolitikai érdekekben rejlik, hanem abban is, ahogyan a két ország viszonyul ehhez a régióhoz. A Szovjetunió széthullása óta Washington érdeklődése a sarkvidék iránt drasztikusan csökkent, míg Oroszország folyamatosan növeli jelenlétét és aktivitását ezen a területen.
Az új jégtörő hajó megépítése akár egymilliárd dollárba is kerülhet, és a folyamat akár tíz évig is eltarthat. A sarkvidéki régióban Oroszország dominál, hiszen neki van a legnagyobb jégtörő flottája a világon, összesen 44 hajóval, amelyek közül 5 atommeghajtású, így ezen a téren egyedülállónak számít. 2018-ban állt szolgálatba a legmodernebb orosz jégtörő, az Ilja Muromec, amely Murmanszkba érkezett. Ez a hajó képes akár egy méter vastag jég áttörésére is. Első küldetésén egy atommeghajtású tengeralattjárót kísért ki a kikötőből, és biztonságosan átvezette egy jégmezőn. Moszkva ambiciózus terveket dédelget, hiszen 2035-re 13 nehézjégtörő hajót tervez üzembe állítani, ebből 9 atommeghajtású lesz.
Az amerikaiaknak ugyanakkor az 1960-as évekbeli 8-cal szemben ma mindössze egy működő nehézjégtörőjük van, a USS Polar Star. 2019 februárjában a negyvenhárom éves hajó egy antarktiszi katonai kiszolgáló küldetésről visszatérőben kigyulladt. A jégtörőn többször elment az áram, az ivóvizet előállító egyik párologtató készülék elromlott, és egy propeller tengelye is ereszteni kezdett. Néhány nappal később a Kongresszus és Trump elnök hozzájárult egy új nehézjégtörő építésének finanszírozásához. A Polar Start már korábban felújították, hogy 2023-ig üzemben tartható legyen, de nem valószínű, hogy az új jármű addigra elkészül, és zökkenőmentesen átveszi a helyét. Ám még ha szolgálatba is áll, valószínű, hogy az Antarktiszon lesz rá szükség, nem az Északi-sarkvidéken. Az amerikai parti őrség becslése szerint 2029-re legalább 6 új nehézjégtörő kellene ahhoz, hogy "megfelelően" el tudják látni feladataikat. A Kongresszusnak küldött jelentésben az áll, hogy az elsőnek 2023-ra el kéne készülnie, hogy aztán évente egy újabb jármű szolgálatba álljon. Kövessük ezt figyelemmel - Trump elnök a jégtörőkre szánt összeget a mexikói határra tervezett, vitatott fal építéséhez elvonható lehetséges források közé sorolta.
Az Egyesült Államok még évekig kínos helyzetben lehet jégtörő-kapacitásának szűkössége miatt. 2012-ben egy orosz hajó segítségét kellett igénybe venniük az egyik antarktiszi kutatóállomásuk ellátmányának célba juttatásához, ami szép példája volt a nagyhatalmak együttműködésének, de látványosan mutatta azt is, hogy az Egyesült Államok mennyire lemaradt ezen a téren az oroszok mögött. Oroszországnak egyébként egyáltalán nincs versenytársa; Kanadának 7 nehéz- és közepes jégtörője van; Finnországnak 8, Svédországnak 5, Norvégiának 2, Kínának és Németországnak pedig egy-egy. 2019-ben azonban Kína bejelentette, hogy egy hatalmas atommeghajtású hajó építését tervezi, ami jelzi az ország növekvő érdeklődését az energiaforrásokban gazdag északi vizek iránt.
2015 őszén Barack Obama elnök Alaszkában tett látogatásán indítványozta több jégtörő hajó építését, javaslata azonban csak futó megjegyzés volt, mivel az utazás során elsősorban a klímaváltozás kérdésére koncentrált. A sarkvidékkel kapcsolatos biztonsági és energiaügyi kérdésekről alig esett szó. Washington ezen a téren messze lemaradt az élvonaltól, amin nem változtat Donald Trump elnökké választása sem.
További kihívást jelent, hogy az Egyesült Államok nem ratifikálta az ENSZ 1982-es Tengerjogi Egyezményét. Azáltal, hogy nem nyújtott be igényt a kizárólagos gazdasági zónára, gyakorlatilag lemondott több mint félmillió négyzetkilométernyi tengerfenékről. Ezzel párhuzamosan vitás helyzet alakult ki Ottawával a kanadai szigetvilágra vonatkozó hajózási és tengeri olajkitermelési jogok körül. Kanada belső vízi útnak tekinti ezt a területet, míg az Egyesült Államok a nemzetközi hajózás számára nyitott tengerszorosnak minősíti a Kanadai-szigettenger vízterületét, ami miatt Kanada törvényei nem érvényesek. A feszültség fokozódott, amikor Washington 1985-ben előzetes értesítés nélkül küldött egy jégtörőt a vitatott vizekre, ami heves vitához vezetett a két ország között. Ez a kapcsolat egyszerre baráti és feszültségekkel teli, ami különös dinamikát teremt a két szomszéd között.
Az Egyesült Államok és Oroszország között feszültség bontakozott ki a Bering-szoros, a Jeges-tenger és az észak-csendes-óceáni térség körüli tengeri határokról. 1990-ben egy fontos egyezmény született a tengeri határokról, amelyben Moszkva átengedett egy jelentős halászati területet. Azonban a Szovjetunió felbomlása után az orosz parlament nem ratifikálta ezt a megállapodást. Ennek következtében mindkét ország saját felségterületének tekinti a vitatott zónát, Oroszország pedig fenntartja magának a jogot arra, hogy a kérdést újra tárgyalja a jövőben.
Kanada és Dánia között évtizedek óta tartó vitának ad otthont a Hans-sziget, amely a Grönland és az Ellesmere-sziget közötti Nares-szorosban helyezkedik el. Grönland, a 56 ezer fős lakosságával, Dánia autonóm régiója, amely széleskörű önállósággal bír. A két ország között 1953-ban kötött megállapodás nem zárta le a sziget hovatartozásának kérdését, így azóta mindkét fél időnként megjelenik a szigeten, hogy saját zászlaját tűzze ki a kietlen, sziklás tájon. Ez a helyzet nemcsak diplomáciai feszültségeket szül, hanem egyfajta szimbolikus rivalizálást is generál, amely évről évre újabb fordulatokat vesz.
Minden felségjogi konfliktus a haszonvágyak és félelmek szövevényes hálóján alapul. Az országok arra törekednek, hogy biztosítsák maguknak a tengeri kereskedelmi és katonai útvonalakat, miközben a régió gazdag természeti erőforrásainak birtoklására is törekednek. Aggódnak amiatt, hogy ha lemondanak egy területről, az más államok számára anyagi előnyöket hozhat. A tenger mélyén rejtőző értékes ásványkincsek egészen nemrég még csupán elméleti lehetőségek voltak. Azonban a globális felmelegedés következtében bekövetkező jégolvadás most már egyre inkább valósággá teszi ezen erőforrások kiaknázását, sőt, egyes esetekben már biztosra vehető a haszon megszerzése.
A jég eltűnése alapvetően átalakítja a földrajzi viszonyokat, és jelentős hatással van a politikai és gazdasági tájakra. A sarkvidéki államoknak, valamint a nemzetközi energiatermelő gigacégeknek sürgős döntéseket kell hozniuk a változások kezeléséről, miközben figyelembe kell venniük a helyi közösségek és a környezet érdekeit is. Az energia iránti globális kereslet fényében egyre nyilvánvalóbb, hogy a versengés elkerülhetetlen, amit egyes szakértők „új nagy játszmának” neveznek. Előreláthatólag a jövőben sokkal több hajó fogja megjárni a sarkvidéki vizeket, és számos olaj- és gázfúró torony fog épülni – általánosságban sokkal több erőforrással kell szembenéznünk. Az oroszok nem csupán atommeghajtású jégtörőkkel rendelkeznek; 2018. április 28-án például vízre bocsátották a Lomonoszov Akadémikus nevű úszó atomerőművet, amely képes ellenállni akár 3 méter vastagságú jég nyomásának is.
A mostani helyzet azonban több tekintetben különbözik a 19. században Afrika birtoklásáért folytatott versengéstől, vagy az eredeti "nagy játszmától": a nagyhatalmak közel-keleti, indiai és afganisztáni ügyeskedéseitől. Ennek a mostani versenynek vannak szabályai, és van magasabb döntéshozatali szervezete. Az Északi-sarkvidéki Tanács tagjai érett gondolkodású országok, többségük többé-kevésbé demokratikus is. A területi viták lefolytatását, a környezetszennyezési kérdéseket, a tengerjogot és a kisebbségi népekkel való bánásmódot nemzetközi törvények szabályozzák. A vitatott hovatartozású területek nagy részét nem a 19. századi imperializmus idején darabolták fel, vagy egymással háborúban álló nemzetállamok hódították meg, ezért az itteni konfliktusokat sem lehet az afrikai vagy az ázsiai viszályokkal összevetni.
A sarkvidéki országok tudják, hogy zord környezetben élnek; főként nem az egymással konfliktusban álló érdekek, hanem elsősorban a földrajzi körülmények jelentette nehézségek miatt. A sarkvidéken közel 14,5 millió négyzetkilométernyi óceán hullámzik: a természeti környezet sötét, veszedelmes, és végzetes lehet az emberre. Itt nem jó barátok nélkül maradni. Nyilvánvaló, hogy aki sikert akar elérni ebben a környezetben, annak együtt kell működnie a többiekkel, különösen a halgazdálkodás, a csempészet megakadályozása, a terrorelhárítás, a kutatás, a mentési feladatok és a környezeti katasztrófák kezelése terén.
Elképzelhető, hogy a halászati jogok körüli viták komolyabb konfliktusokká fajulnak. Például Nagy-Britannia és Izland között is majdnem fegyveres összecsapásra került sor az 1958-as és 1975-ös "tőkehalháború" során. Ahol tranzitútvonalak húzódnak, ott a csempészet is felüti a fejét; nincs okunk azt feltételezni, hogy az Északi-sarkon másképp alakulnak a dolgok, csupán a rendvédelmi erők számára válik nehezebbé a feladatuk a zord környezeti feltételek miatt. Ahogy egyre több kereskedelmi és utasszállító hajó veszi célba a sarkvidéket, úgy párhuzamosan fejlődnie kell az ottani országok kutató-mentő és terrorelhárító képességeinek, valamint a zsúfolt vizeket fenyegető környezeti katasztrófák kezelésének is. Például 1965-ben a szovjet Lenin atomjégtörője reaktorbalesetet szenvedett a nyílt óceánban. Miután partot ért, a reaktor egy részét és a megsérült üzemanyagrudakat eltávolították, majd egy acélburkolatú betontartályban a tengerfenékre süllyesztették. Az ilyen balesetek várhatóan egyre gyakoribbá válnak a forgalmasabbá váló sarkvidéki térségben, és a kezelésük továbbra is komoly kihívások elé állítja a hatóságokat.
Lehetséges, hogy a sarkvidék a nemzetállamok újabb konfliktusainak színhelyévé válik (hiszen a háborúk gyökerei gyakran a félelemben és a hatalomvágyban rejlenek), de ez a régió alapvetően eltér a világ többi részétől, és talán más megközelítést igényel. Az emberi történelem számos alkalommal megmutatta, milyen káros és pusztító hatásúak a zéró összegű játszmák. A földrajzi determinizmusba vetett hit és az emberi természet sajátosságai nem könnyítették meg, hogy a dolgok más irányt vegyenek. Ugyanakkor láthattunk olyan példákat, ahol a technológiai fejlődés felszabadította az emberiséget a földrajzi korlátok alól; ma már olyan gyorsan átszelhetjük a sivatagokat és a tengereket, ahogyan azt korábban senki el sem képzelte volna. Még a Föld gravitációs vonzerejét is képesek vagyunk legyőzni. A frissen globalizálódott világban kihasználhatjuk ezt a fejlett technológiát, hogy mindenki hozzáférhessen a sarkvidék kincseihez. Meggyőzhetjük az emberi természet sötét oldalát, és az "új nagy játszmában" mindannyian nyertesekké válhatunk.
Tim Marshall "A földrajz fogságában" című műve izgalmas betekintést nyújt a geopolitikai térképek mögött rejlő erőkbe és azok hatásaira a világ eseményeire. A könyv kiemeli, hogy a földrajzi adottságok, mint például a hegyek, folyók és éghajlatok, döntő szerepet játszanak a nemzetek sorsának alakulásában. Marshall érvelése szerint a politikai határok és a konfliktusok gyakran szoros összefüggésben állnak a környezeti tényezőkkel, amelyek formálják a népek életét és identitását. A mű nem csupán a múltbeli eseményeket elemzi, hanem a jövőbeli kihívásokra is figyelmeztet, ezzel provokatív kérdéseket felvetve a globális politikai térképen. Marshall stílusa érthető és lebilincselő, így a könyv széles olvasóközönség számára vonzó lehet, akik érdeklődnek a világ működése iránt.
