Azt gondoltam, hogy a magyar kézilabdában mindig találok majd számomra biztos helyet.
Kedden, április 8-án ünnepli hetvenedik születésnapját Kovács Péter BEK-győztes, világbajnoki ezüstérmes kézilabdázó, a XX. század legjobb magyar játékosa, a Kézisek kézise. Az egykori kiváló játékosnak többször odaígérték a szövetségi kapitányságot, de egyszer sem kapta meg, Törökországban nem engedték kibontakozni, a Valceából Cristina Neagu rúgatta ki.
Sportágának megválasztására nagy hatással volt, hogy gyermekként a Dózsa György úton élt, közvetlenül a Budapesti Honvéd SE sporttelepe mellett. Az ablakából folyamatosan látta a kézilabdapályát, ami mély nyomot hagyott benne.
"Amikor csak adódott alkalom, lelkesen figyeltük és átélhettük a meccsek izgalmát - gyakran átmásztunk a kerítésen, vagy ha a portás kedves volt, beengedett minket -, így a kézilabda szerves részévé vált az életünknek" - mesélte az MTI-nek adott interjújában.
Három-négy éven át az úszás világában próbálta megtalálni a helyét, de végül úgy érezte, hogy a víz alatti monotonitás nem az ő világa. Később a futballpályán kívánta kipróbálni magát, ám a túlsúlya és a sportághoz szükséges kiemelkedő képességek hiánya hamar nyilvánvalóvá vált, amit az edzők is gyorsan észrevettek.
Majdnem 15 éves korában, egy nyári szünet alatt, hirtelen húsz centimétert nőtt, ami igazi meglepetést okozott számára. Ekkor kezdte el a kézilabdát, tele lelkesedéssel és ambícióval. Ám fél év elteltével az edzője szomorúan közölte vele, hogy sajnos nem tud játéklehetőséget biztosítani, így kénytelen volt más irányt keresni sportkarrierje során.
"Egész életemben a Honvéd szurkolója voltam, és könyörögtem, hogy még egy kicsit itt maradhassak. Ha tényleg nem megy, akkor készen állok, hogy magamtól távozzak. De erről már nem esett többé szó, nem volt kérdés." - osztotta meg élményeit.
Már abban az időben, a saját tapasztalataiból okulva, ráébredt, hogy rendkívül fontos odafigyelni arra, kire mondják, hogy tehetséges, és egyáltalán mit is jelent a tehetség fogalma. Ez ugyanis olyan komplex és sokrétű jelenség, hogy még a sporttudósok és pszichológusok is gyakran nehezen tudják pontosan meghatározni.
Sok tehetséges embert láttam már, de igazán kiváló kézilabdázót csak ritkán találkoztam.
- felfedte.
A 18. születésnapján lépett be a felnőtt labdarúgás világába, ahol az Elektromos ellen mutatkozott be, és már első mérkőzésén gólpasszal és góllal tette emlékezetessé debütálását. Kiemelte, hogy rengeteget köszönhet Faludi Mihálynak, aki akkoriban a Honvéd edzőjeként irányította a csapatot, és aki nyáron a válogatott szövetségi kapitányaként is fontos szerepet játszott pályafutásában. Faludi Mihály 1973-ban már a nemzeti csapatba is meghívta őt, ami mérföldkőnek számított karrierjében.
Mivel az ő posztján, balátlövőben túlkínálat volt, Faludi javaslatára eleinte beállósként játszott a bajnokságban, sőt az 1974-es világbajnokságon is.
"Az ifjúsági csapatomban volt egy srác, aki egyszer azt mondta nekem: 'Bármire mernék fogadni, hogy négy éven belül a válogatottban fogsz játszani.' Akkor még kételkedtem a szavaiban, de meglepetésemre három év múlva tényleg ott találtam magam a válogatott mezében" - mesélte.
Kovács élénk szavakkal mesélte el, hogy számos nehézségen kellett túljutnia. Eleinte ő volt az a titokzatos katona a Honvédban, akit szinte észrevétlenül hagytak lőni. Ám ahogy elkezdett hatékonyan támadni, a figyelem középpontjába került. Ennek következményeként a világbajnokság után egy kiábrándító félév várta, amikor a teljesítménye drámaian visszaesett. De nem adta fel; ebből a mélypontról lassan, de biztosan újra felfelé ívelt a pályafutása.
Mindössze 21 esztendős volt, amikor először lépett színre az olimpián, amit követően még két újabb olimpiai megmérettetés és négy világbajnoki szereplés tette gazdagabbá sportolói pályafutását.
A válogatottban 323 mérkőzés során összesen 1797 gólt szerzett, ami magyar rekordnak számít. Érdemes megjegyezni, hogy abban az időszakban átlagosan csupán harminc és ötven közötti találat született egy-egy mérkőzésen, míg napjainkban már a hetven gólt elérő találkozók sem számítanak különlegesnek.
"Mindig is nagy szenvedéllyel űztem a sportot, legyen szó edzésről, védekezésről vagy éppen a gólok szerzéséről. Az életemben volt egy különös fordulópont, amikor találkoztam Kovács Lászlóval, akit az edzők edzőjének tekintek. Tőle rengeteg értékes tudást és tapasztalatot szereztem, nemcsak játékosként, hanem emberként is. Ő egy igazán meghatározó figura az életemben, és a tanítvány-edző kapcsolatunkból mára szoros barátság alakult ki."
A Honvéddal hatszor lett bajnok, a BEK-ben pedig kétszer is az elődöntőig jutottak, majd 1982-ben Európa legjobbjai lettek.
"Amikor visszagondolok erre, egy igazi hőstett és felejthetetlen élmény jut eszembe" - osztotta meg véleményét. Szerinte mindez Kovács László érdeme, aki kivételes szakmai munkájának köszönhetően érte el ezt a sikert. A csapat bajnokságot nyert, mindössze kettő, illetve három elvesztett ponttal, így a hazai mezőnyben szinte nem akadt méltó ellenfelük. A kézilabdatudás mellett kulcsszerepet játszott az is, hogy a kemény edzésmunka révén kondicionálisan jelentős fölényben voltak riválisaikkal szemben.
Az első világbajnokságán hetedik lett a válogatott, a másodikon - amelyen a románok a dudaszó után lőtt góllal nyertek ellenük - kilencedik, a harmadikon pedig - amelyen háromszor is 20-20-as döntetlent játszottak - ismét kilencedik.
"Mindig csak egy hajszálon múlt, de mindig elcsúsztunk egy banánhéjon, ahogyan az olimpián is. Én már úgy voltam vele, hogy elátkozott generáció a miénk és nekünk ez valamiért soha nem fog sikerülni" - mesélte.
Végül, 1986-ban, mindössze néhány héttel a 31. születésnapja előtt elérkezett az a pillanat, amely megváltoztatta az életét: megszerezte a világbajnoki ezüstérmet.
"Hihetetlenül jó érzés volt, mert kiderült, hogy mégsem vagyunk olyan balfékek. Akkor már idősebbek és tapasztaltabbak voltunk, ráadásul az addigi összes balszerencsénk megfordult, és legyőztük négy góllal a dánokat, eggyel a svédeket és eggyel Izlandot is" - idézte fel.
A harmadik mérkőzésük során, amikor Algéria csapatával mérkőztek, a lövőkeze kézközépcsontja két helyen is eltört. Az eset akkor történt, amikor átlépett az ellenfél egyik játékosán, de mivel a gólszerzésre koncentrált, nem tudta időben tompítani a landolást.
"A kórházban, amikor az orvos közölte velem, hogy a világbajnokság számomra véget ért, a röntgenfelvételeket mutogatta. Ekkor a csapatorvosunk határozottan kijelentette, hogy ez nem lehet így, hiszen nekem még játszanom kell! A helyi orvos úgy gondolta, hogy a kollégája nem érti a helyzet súlyosságát, de számomra egyértelmű volt: játszanom kellett. Semmiféle külső nyomás nem befolyásolt, ez a vágy belülről fakadt. Nem hagyhattam cserben a csapatot, főleg, mert éppen jó esélyeink voltak a győzelemre." - mesélte.
A szállodába visszatérve levették a sérült kezéről a gipszet, és ő azonnal folytatta a gólgyártást. Mégis, ezúttal is hangsúlyozta, hogy nem tartja magát hősnek.
Nem véletlen, hogy a kézilabdát küzdősportként tartják számon, hiszen a Bundesligában való szereplés minden egyes mérkőzés során nagy kihívás elé állította a játékosokat. A korabeli szabályozás értelmében csak a válogatott játékosok léphettek át a határokon, de csak 30 éves koruk után. Ő azonban már egy évvel korábban megkapta ezt a lehetőséget, amiért cserébe kárpótolták, hiszen a bojkott következtében lemaradt az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról.
A sikerek Németországban sem kerülték el, hiszen bajnoki címet és kupát is zsebelt be, sőt a német válogatott is megkereste, de a lehetőség gondolata még csak meg sem fordult a fejében. Ahogy visszaemlékezett, már abban az időben is a Bundesliga volt a világ legnívósabb bajnoksága, de amikor ő ott szerepelt, a klubok csupán egyetlen külföldi játékost alkalmazhattak.
Tudtam, hogy számomra elengedhetetlen a folyamatos kiemelkedő teljesítmény, legyen szó a Honvéd csapatáról, a válogatottról vagy Németországban való szereplésről. Csak így adhatok esélyt a csapatomnak a győzelemre. Ez hosszú távon sikerült is. Mindig kerestem az újítás lehetőségeit, próbáltam valami egyedit hozzátenni, vagy éppen megelőzni az ellenfelet a gondolkodásmódommal.
A legsúlyosabb sérülése is Németországban történt, porcleválás a térdében, de az orvos csodának nevezte, hogy ennyivel megúszta.
Még aktívan pályafutását töltötte, amikor Németországban edzői karrierbe kezdett, ám 1994-ben hazatérte mellett döntött. Ez a lépés szándékos stratégiai választás volt, hiszen a nagyobbik gyermeke éppen az iskolakezdés küszöbén állt. Ma viszont úgy véli, hogy más irányt választott volna.
A játékos karrierje ezzel a fordulattal még nem ért véget. Egy felkészülési tornán, ahol ünnepélyes búcsúztatót terveztek számára, olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtott, hogy Kaló Sándor szövetségi kapitány úgy döntött, visszahívja a nemzeti csapatba. Így, 40 esztendősen, részt vehetett az 1995-ös világbajnokságon.
Ebben az is jelentősen közrejátszott, hogy közölték vele, a vb után átveheti a nemzeti csapat irányítását. Azt gondolta, hogy a tornán közelebbről is megismerheti a játékosokat, akikkel majd dolgozni fog, de csupán a 17. helyen végeztek és végül a kapitányi posztot sem ő kapta.
A későbbiekben még legalább három alkalommal neki ígérték a magyar válogatott szövetségi kapitányi tisztségét, de végül egyszer sem őt választották.
"A játékos pályafutásom, a megszerzett diplomáim, a nyelvismeretem, valamint a külföldi tapasztalataim és a nemzetközi kapcsolataim mind arra utalnak, hogy legalább egy alkalommal megérdemeltem volna a lehetőséget. De soha nem voltak mögöttem protekciós figurák, és sosem voltam az a típus, aki csak bólogat a mások szavára."
Egyrészt már túlléptem a dolgon, és nem töltöm az éjszakáimat forgolódva emiatt. Másrészt nem világos számomra, hogy ki szenvedett többet a helyzet alakulása miatt.
- magyarázta.
Ahogy rámutatott, az ő generációjából számos kiemelkedő tehetség később lehetőséget kapott a férfiválogatott irányítására, Németország, Franciaország, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia és Jugoszlávia színeiben, de ő sajnos kimaradt ebből a kiváltságból.
Később a női juniorválogatott vezetésével kiemelkedő teljesítményt nyújtott, hiszen először világbajnoki negyedik helyezést ért el, ezt követően pedig ezüstérmet nyert. Ezt követően az Európa-bajnokságon szintén ezüstérmesként zárta a tornát.
Ezt követően a férfiakhoz tért vissza: a Szeged vezetőedzőjeként folyamatosan javította a csapat teljesítményét a nagy rivális, Veszprém ellen, de az igazán nagy siker még mindig elmaradt. Lele Ambrus klubelnök a harmadik idényben nyíltan jelezte, hogy ahhoz, hogy megőrizhesse edzői állását, trófeát kell nyerniük.
A 2006-os Magyar Kupa négyes döntőjét május végén tartották, de ő nem akarta kockáztatni a jövőjét, ezért inkább az elválás mellett döntöttek, hogy elkerüljék a vereség utáni álláskeresés nehézségeit. Abban a pillanatban még fogalma sem volt arról, hogy a kupadöntőben végül sikerül legyőzniük a bakonyi csapatot.
Egy évvel később Törökországba költözött, ahol három esztendőt töltött. Előbb a férfi és a női felnőtt, junior és ifjúsági válogatottat is ő irányította, a következő két évben már csak a női felnőtt csapatot, amellyel 2009-ben ezüstérmes lett a Mediterrán Játékokon, az Európa-bajnoki selejtezőben pedig csak egy góllal maradtak alul összesítésben Dániával szemben.
Ilyen kiemelkedő teljesítményeket korábban és azóta sem tapasztaltam, ráadásul az állami támogatásnak köszönhetően a körülmények is igazán kedvezőek voltak.
"Szuper úton haladtunk, és nem csupán a felnőtt női válogatottal, hanem egy ígéretes junior és ifjúsági csapatot is sikerült összegyűjtenünk, a lányok pedig nagyon élvezték a közös munkát. Ugyanakkor Törökországban sok a háttérmanipuláció, és nem garantált, hogy örömmel fogadják, ha egy külföldi sikert arat" - osztotta meg tapasztalatait.
Az ottani megbízatása úgy ért véget, hogy a szövetség új elnöke egy újabb, öt évre szóló megállapodást kínált neki, de hozzátette, hogy a következő két edzőtábort el kellene halasztani az egyik klub kérésére.
"Ezt nem engedhettem meg és otthagytam őket, de ma már tudom, hogy nem volt jó döntés. Ha most kellene döntenem, öt évet még biztosan kint maradnék.
Mindig is azt hittem, hogy én fogom megmutatni az utat, és ha kedvesen közelítek másokhoz, illetve a legjobbat kívánom számukra, akkor ők is ezt fogják tenni. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez nem mindig így van.
Törökországból a román Ramnicu Valcea női kézilabdacsapatához vezetett az útja, ahol számos elismert válogatott sportoló játszott. A csapatban rejlő potenciál óriási volt, hiszen akár a Bajnokok Ligáját is megnyerhették volna. Azonban, ahogy később kiderült, ezt a gondolatot szinte kizárólag ő táplálta; a játékosok többsége nem osztotta ezt az optimista víziót.
Az akkor még csak 23 éves Cristina Neagu a szerződéshosszabbítása egyik feltételéül azt szabta, hogy Kovácsot menesszék.
"Egy-két évvel később találkoztam Ioan Gavrilescu klubelnökkel, aki azt mondta, hogy én voltam minden idők legjobb edzője a Valceánál, mert akkor volt erőnlét, volt taktika, volt fegyelem, és élete végéig szégyellni fogja, hogy kirúgott."
A koronavírus-járvány előtt a Szent István SE keretein belül az utánpótlás-nevelés terén tevékenykedett, azonban ezt követően úgy döntött, hogy visszavonul az edzői pályától. Jelenlegi életkora miatt nem is érzi, hogy hiányozna neki ez a szerep.
"Soha nem voltam képes nyugodtan, érzelmekkel telítve, higgadtan ülni a kispadon, és csupán figyelni egy mérkőzést vagy edzést. Emellett a körülöttem lévő emberek mentalitása annyira átalakult, hogy ez már nem az én világom. Ráadásul el kell fogadnom, hogy egyszer minden véget ér."
A magyar, az európai és a nemzetközi sportszövetségek évek során nagyra értékelték a szaktudását különféle testületekben. Később Magyarországon a XX. század legkiemelkedőbb játékosának választották, valamint a Kézisek Kézisének is elismerték.
Ez a helyzet kicsit bántja a hiúságomat, ezért megnyugtató érzés, másfelől viszont sajnálatos módon elszakadtam a kézilabda világától, és a szövetséggel sincs semmilyen kapcsolatom. Amikor arról beszélgettünk, hogy hazatérünk Németországból, úgy gondoltam, a magyar kézilabdában mindig megtalálom a helyem az eddigi eredményeim tükrében, de sajnos ez nem valósult meg.
