Bod Péter Ákos „A magyar beteg” című műve mélyen rétegzett, provokatív írás, amely a magyar társadalom különféle aspektusait vizsgálja. A szerző a történelmi kontextus, a kulturális identitás és a társadalmi problémák összefonódásán keresztül tárja elénk

Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatban, ahol a Portfolio véleménycikkei találhatók. Itt a szerzők egyéni nézetei és gondolatai bontakoznak ki, amelyek nem mindig tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben Ön is szeretné megosztani véleményét a témával kapcsolatban, kérjük, küldje el írását a [email protected] e-mail címre. A megjelent cikkek megtekintéséhez kattintson ide.

Beteg-e a gazdaságunk, vagy csupán egy nehezebb időszakon megy keresztül? Az utóbbi időszakban intenzív eszmecserék zajlanak a térségbeli partnereinkkel való összehasonlításokról, és nem csupán a gazdasági elemzők körében vált ez témává.

Nos, a mindennapi tapasztalatok alapján egyértelműen látszik, hogy Magyarország a többi országhoz képest lemaradásban van.

Mielőtt mélyebben belemerülnénk a témába, fontos, hogy figyelembe vegyük a közvélemény alakulását. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a közvéleményben megjelenő helyzetértékelések, különösen a helyi kontextusra vonatkozóan, jelentősen szubjektívek. Ezen értékelések nagymértékben függenek az összehasonlítási keretektől és az egyéni nézőpontoktól.

Harmincöt évvel ezelőtt, a társadalmi és gazdasági rendszerváltás drámai időszakában, az élet szinte minden aspektusát érintő változások közepette Ausztria vált a mércévé, az osztrák színvonal lett az irányadó ("Mikor érjük utol Ausztriát?"). Azok, akik a múltbéli viszonyokhoz viszonyítva próbálták értékelni az események alakulását, gyakran a nyugodt késő-kádári évek emlékét idézték fel: a Trabantok és Skodák, a nyaralások a családi üdülőkben, a háromhatvanas kenyér és a négyforintos benzin időszakát.

Mindkét összehasonlítás laikus szemszögből történik, és mindkettőből kényelmetlen következtetések vonhatók le a magyar rendszerváltozás kapcsán. A csalódás nagyrészt a választott összehasonlítási alapban rejlik. Az akkori – és a mai – Ausztria messze túllépett az európai átlagon, így az utolérést célzó elvárások eleve túlságosan optimisták voltak. Soha nem értettem, hogyan tudtak népszerű hiedelmek olyan magasságokba emelkedni, ahol politikai deklarációk komolyan vehetők, különösen, miután már tapasztalatot szereztünk a rendszerváltozás első évtizedének nehéz gazdasági és társadalmi kihívásaival kapcsolatban. Talán a gyors konvergenciát hirdető politikusok mozgósító erőt szerettek volna adni a közvéleménynek? Vagy az utolérést ígérők valóban hittek saját szavaikban?

A múltunkkal óvatosan kell bánnunk. A Kádár-kori aranykorhoz sokféle hiedelem és illúzió kötődik. A nosztalgikus visszaemlékezések során gyakran elfelejtjük a külső eladósodás tényeit és a belső mulasztásokat, valamint azt a sok problémát, amely mind a hatalmon lévőket, mind a rendszer ellenzékét sürgette a gyors és békés rendszerváltozásra. A múlt fénye gyakran elfedi a valóság árnyait, ezért fontos, hogy kritikusan és reálisan közelítsünk történelmünkhöz.

A mai közbeszédben már sokkal reálisabb mércék dominálnak. Ugyanakkor, ha a rendszerváltozást végrehajtó társnemzetekhez hasonlítjuk magunkat, a helyzetünk egyértelműen hátrányosabbá vált.

Azt alátámasztják a nemzetközi összehasonlító adatok. Az inflációs várakozásoktól az élettel való általános megelégedettségig egy sor érdemi országrangsorban romlott a helyezésünk. Az olyan kemény adatok, mint a várható élettartam alakulása, az egészségügyi állapotmércék, a PISA-felmérések is jelzik azt, ami a közvéleményben a fejlődés megrekedéseként jelenik meg.

A helyzet valóban magyarázatot igényel. A magyar fejlődési pálya gondjai eddig is élénk szakmai vitákat váltott ki, most aztán alig találni olyan tudományos fórumot vagy szakmai kört, ahol ne lenne téma, hogy miként jutottunk ide, és merre visz tovább út.

Nemrégiben a Portfolio portálon Hamecz István részletes elemzést tett közzé, amelyben Csehországot használja viszonyítási alapként a hazai gazdasági lemaradásunk feltérképezésére. Az írásban alapos adatokkal támasztja alá, hogyan kapcsolódik össze a főbb gazdasági mutatók, különösen az egy főre jutó GDP alakulása, a gazdaságpolitikai intézkedések hatékonyságával.

A magyar gazdasági folyamatok mélyebb megértésében Hüttl Antónia és Oblath Gábor kritikai elemzése jelentős szerepet játszott. Elemzésük hangsúlyozta, hogy a GDP/fő mutató, amely a hagyományos teljesítményértékelés alapját képezi, nem alkalmazható problémamentesen hazai környezetben. Rávilágítottak arra, hogy a beruházások túlárazása és a versenygazdasági normáktól való eltérés következtében az árindexek torzulnak, ami megnehezíti a reálteljesítmények pontos meghatározását.

A kutatók jelentős megállapításokat tettek a jólét növekedésének érdemi mivoltáról, különös figyelmet fordítva arra, hogy ez a fejlődés mennyire volt inkluzív, azaz mennyire érintette a társadalom széles rétegeit. Ezt a kérdést különféle számítási módszerek segítségével vizsgálták, és arra kerestek választ, hogy Magyarországon valóban bekövetkezett-e egy inkluzív növekedési fordulat. Részletes elemzések alapján arra a következtetésre jutottak, hogy...

növekedtek a jövedelmi egyenlőtlenségek nálunk, főként a kereseteken túli jövedelmi tételek (így az osztalékjövedelem) révén.

Fölöséges elhallgatni vagy letagadni, hogy a köznapi érzékeléssel egybevágóan a térség volt szocialista országai között valamikori dobogós helyünkről mára a sorrend vége felé kerültünk. Ezen felül sok fontos vonatkozásban a többiektől eltérő karaktert öltött hazánk.

A fent említett írásokban feltárt tartós változásokhoz hozzá szeretném fűzni a szakmai körökben alaposan megvitatott iparszerkezeti kérdést is: a 2010 utáni újraiparosítás következtében a magyar ipar egyedi szakosodási folyamatokon ment keresztül, amelyek számos következménnyel jártak. Különösen fontosnak tartom kiemelni gazdaságunk alkalmazkodási nehézségeit és a gyenge fordulóképességünket, amelyek sajátos jellemzőink közé tartoznak.

A helyzetfeltárásban és a jelenségek értelmezésében általában egyetértenek szakmai körökben nálunk. A nemzetközi intézmények és hitelminősítők is nyomon követik a magyar gazdaság ütemvesztését. Azonban a relatív magyar lemaradást magyarázó tényezők további jelentős kihívásokat jelentenek az elemzői közösség számára.

De talán csupán átmeneti természetűek a problémáink?

Ez a feltételezés olvasható ki kormányzati elemzésekből, közleményekből.

Az üzleti ciklus dinamikája mindig is lenyűgöző téma volt, hiszen a megfelelő körülmények között a helyzet drámai változásokon mehet keresztül. Ha visszatekintünk az elmúlt néhány év makroökonómiai tényezőire, láthatjuk, hogy a gyenge beruházási teljesítmény, a fokozatosan helyreálló lakossági fogyasztás és a recessziós időszakok alatt csökkenő készletek mind hozzájárultak a jelenlegi gazdasági tájhoz. E tényezők tükrében érdemes elgondolkodni azon, hogy a jövőben miként alakulhat a gazdasági helyzet, és milyen lehetőségeket rejthet a fejlődés.

Ezek mind olyan tényezők, amelyek kedvező gazdasági fordulatot hozhatnak magukkal.

Ha előnyösebbre vált a nemzetközi környezet, akkor a nettó export segít visszatérni a korábbi növekedési pályára; 2023-ban is a kiviteli többlet óvta meg a gazdaságot a nagyméretű visszaeséstől. És itt van egy belső tényező: a fogyasztás. Majd annak a lendületes bővülése veszi hátára a gazdasági növekedést: így szól a jelenlegi kormányzati narratíva.

Ebben a nézőpontban nem találkozunk a hiszterézis jelenségével, amely a 2008-as válság és a poszt-Covid helyreállítás során vált nyilvánvalóvá: a recesszió és a sokk után a gazdasági rendszer nem képes visszatérni a zavaró körülmények előtt jellemző teljesítményéhez.

A nem eléggé alkalmazkodó rendszer elfogadja a kialakult helyzetet, és alkalmazkodik az új körülményekhez.

A hivatalos álláspont szerint, noha tavaly és az idei év első felében szinte alig tapasztalhattunk növekedést, most várhatóan elérkezik a változás ideje. Már 2025 második felében, de legkésőbb 2026-tól biztosan számíthatunk a GDP emelkedésére. Remélhetőleg végre elérjük azt a 4%-os vagy ahhoz közeli ütemet, amely évek óta a költségvetési tervezés alapját képezi.

Itt két figyelemre méltó téma merül fel. Az első: miért építi a hivatalos gazdaságpolitika az ütemét ennyire eltúlzottan? Hiszen rendszeresen és jelentős mértékben eltér a valóságtól. Be kell vallanom, még egy hozzávetőleges válaszmorzsám sincs erre a kérdésre.

Sem a saját, két évtizedre visszanyúló hosszú távú trendjeink, sem a környező országok valós növekedési mutatói nem igazolják az ilyen mértékű dinamizmust.

Persze található néhány jó év, lehetőleg válság utáni helyreállítási évvel kezdődő és válság előtti utolsó békeévvel lezáruló szakasz, de azért az nem komoly trendszámítás. A realitások talaján állva szakmailag és politikailag egyaránt értelmesebb lenne a komolyan gondolt gazdasági növekedési ütemnél némileg kisebb és nem nagyobb adatra építeni az állami költségvetést. Aztán kedvező esetben jó hírként prezentálható a még jobb teljesülés, némi elmaradás pedig mindig megmagyarázható nem várt fejleményekkel.

Igy viszont a vezető politikusoktól elhangzó korai bejelentésekre korán rácáfol a statisztikai hivatal. Rejtély.

A másik nagy témakör az itteni elemzés lényege: tényleg csak átmeneti, konjunkturális okok miatt tartunk itt? Vagy inkább a kutatói közösség többségi álláspontjának megfelelően, szerkezeti okok miatt teljesít a gazdaság a térségi norma alatt?

Az MNB legfrissebb közleménye, amely megerősíti az eddigi monetáris politikai irányvonalat, a kezdeti értelmezések irányába mutat. (Sajtótájékoztató a Monetáris Tanács 2025. július 22-i határozata után.)

Az MNB idei GDP-előrejelzése összhangban van a független elemzők és nemzetközi intézmények év eleji becsléseivel, amelyek jelentős módosítást hajtottak végre tavalyi év végi prognózisaikhoz képest. Ez a számadat markánsan elmarad a kormány által eddig hivatalosan be nem jelentett, 2,5%-os előrejelzésétől.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) hamarosan nyilvánosságra hozza a 2025-ös év második negyedévének GDP-adatait. Az eddig rendelkezésre álló részletes statisztikák és konjunktúra-előrejelzések alapján a várakozások stagnálás körüli negyedéves indexet jeleznek az első három hónaphoz viszonyítva. Ha az első becslés némi növekedést mutatna, az javítaná annak valószínűségét, hogy az idei gazdasági növekedési index a nulla és egy százalék közötti sáv felső részén zárja az évet.

Csakhogy abból sem következik sok a továbbiakra nézve.

Az MNB bemutatott növekedési pályája mögött az a hipotézis húzódik meg, hogy nem lép fel a hisztérizis, és a magyar gazdaság természetes növekedési üteme három százalék körüli. Ezt a mértéket a mögöttünk hagyott két-három évben nem tudtuk elérni átmeneti okok miatt, de ha - amint a grafikon címe tartalmazza - a külső és belső tényezők javulnak, akkor visszaáll a tempó.

A GDP felhasználási oldalának összetevői között kiemelt szerepet kapnak a beruházások, amelyek volumene az elmúlt három év során folyamatosan csökkent, ami negatívan befolyásolta a növekedési mutatókat. Ennek következtében felhalmozódtak az elhalasztott fejlesztések, és új, jelentős beruházók érkezhetnek a magyar piacra. A bruttó állóeszköz-felhalmozás 2026-ra és 2027-re várhatóan a GDP-növekedés egyik motorjává válik.

A másik nagy tétel a fogyasztás (amely minden híreszteléssel szemben eddig is nődögélt, és ezzel hozzátett a GDP-dinamikához); pozitív hozzájárulása a felrajzolt pálya szerint megmarad. A nettó export is segíti a gazdasági növekedést. Az MNB kivetítése tehát azt üzeni, hogy az évek óta várt konjunktúra megjön, a kormány által visszatérőn beígért ütemes növekedés helyreáll, noha a gazdasági minisztérium által beírt számoknál némileg szerényebb mértékben.

Ez elképzelhető, de meglehetősen valószínűtlen forgatókönyv.

Eleve magyarázatot kellene adni arra, hogy a 2022-es sajátos túllövés utáni recesszió/pangás miért is következett be nálunk, és kevésbé a számunkra releváns összehasonlításként szolgáló térségben. Igen, volt poszt-Covid helyreállítási megrázkódtatás, inflációs hullám, orosz invázió és arra adott különféle politikai-gazdasági szankciók; de ezek másokat is érintettek a térségben. Másodszor: tudnunk kellene, hogy a kormányzat, amely visszatérően négy százalékos növekedést írt be a költségvetési terveiben, hogyan tudta ennyire félreértelmezni a konjunktúrát? Az államapparátus becsülte felül ennyire a realitást, vagy netán a politika csúcsáról jött a megrendelés, voluntarista módon?

Természetesen felmerül a kérdés: mi az, ami biztosítja, hogy a jelenlegi előrejelzések valóban pontosan tükrözik a gazdasági ciklus alakulását?

A másik - strukturális - értelmezés szerint laposabb a jövőbeli pálya. Viszont az benne a jó hír, hogy nincs szó magyar betegről, pláne akut állapotról. A gazdasági teljesítményünk most annyi, amennyi ebben a szisztémában benne van. Nem beteg, csak betegecske (noha nem öregecske).

A jelenlegi termelési struktúra alatt körülbelül ezek a számok adódnak a fennálló körülmények figyelembevételével. Amennyiben a húzóágazatok számára kijelölt területeken megnövekszik a globális kereslet, az érintett nagyüzemekben várhatóan felfut a termelés, a kivitel (és a behozatal), ami egyúttal az itteni hozzáadott érték növekedéséhez is vezet. Emellett fontos szempont a munkaerőpiac helyzete is: a munkaerőállomány már elérte csúcspontját, azonban a képzettségi szinttel kapcsolatban számos problémával kell szembenéznünk. Továbbá érdemes megvizsgálni a munkaerő területi eloszlását, kor szerinti megoszlását és készségeit is.

A valóságból kiindulva, a jelenlegi termelési tényezőnél nem várható jelentős növekedési löket.

Szerkezeti ügy az infrastruktúránk állapota: valaha a legjobbak között volt a térségben. Ám máshol is nagy fejlődés ment végbe, belső erőből és az uniós források felhasználásával, míg nálunk - és itt nem lehet szemet hunyni az uniós pénzekhez való hozzáférésünk idei esélytelensége előtt - a korábbi pozíció visszaszerzése nem reális.

Végül elérkeztünk ahhoz a nehezen "forintosítható", de annál szembetűnőbb strukturális jellemzőhöz, amely a jelenlegi rendszerünket meghatározza: a versenyhelyzet romlásához. A versenygazdaságunk sosem volt éppen a példaértékű rugalmasságáról híres, de az utóbbi években a normák tovább deformálódtak olyan intézkedések, szabályozások és vezetési praktikák következtében, amelyek mára egyfajta "gazdasági mechanizmussá" álltak össze, ahogy azt a közelmúltunk is mutatja. Ez a sajátos magyar mechanizmus magában foglalja az árak, árrések, kamatok, kereskedelmi eljárások és magánjogi szerződések állami beavatkozását, de ide tartozik az is, amikor egész ágazatokat, vagy éppen egyedi építményeket és tranzakciókat stratégiai fontosságúnak minősítünk, és a gazdasági döntések központosítása olyan mértékben történik, amely más országokban nem tapasztalható. E mechanizmus része továbbá a "nemzeti bajnokok" kijelölése és támogatása, ami nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe hozza a meglévő és leendő gazdasági szereplőket.

A győztesek kiválasztása és a gyakori állami beavatkozások hozzájárulnak a gazdaságban tapasztalható járadékjövedelem, vagyis a nem megérdemelt "extraprofit" növekedéséhez.

A járadékvadászat, korrupció, nepotizmus nem csak gazdaságetikai, kulturális, jogi és politikai ügy, hanem intézményesülése esetén strukturális adottság, amelynek a hatásai megjelennek a bérek és a profitok nemzetgazdasági osztozkodási arányaiban. Amint azt egy különös sorsú folyóiratban volt alkalmam levezetni, a járadékosokhoz átcsoportosított nemzeti jövedelem-rész hiányzik a bérjövedelmekből és a normál-profitból (Bod Péter Ákos: Bérek, profitok és járadékok harca - magyar szemmel. Századvég, 2018. 2. szám).

A magyar gazdaság, a többi térségi gazdasághoz viszonyítva, sokkal szigorúbb szabályozás alatt áll, ami miatt a bel- és külföldi piaci szereplők közötti versenyhelyzet is korlátozottabb. Ez a helyzet megnehezíti a gyorsan változó piaci környezethez és a technológiai újításokhoz való alkalmazkodást. A diszpreferált cégek, amelyek a szabályozási bizonytalanságok és a potenciálisan ellenséges felvásárlások árnyékában működnek, gyakran kénytelenek rövid távra tervezni. Nagyobb volumenű beruházásokkal óvatosan bánnak, és a jelentős üzleti döntéseket alapos mérlegelés után hozzák meg. Ezek a tényezők hozzájárulhatnak ahhoz, hogy gazdasági dinamizmusunk elmarad más országokhoz képest.

2025 nyarán bizakodóan tekinthetünk a jövőbe, és remélhetjük, hogy a GDP-adatok kedvezőbb képet mutatnak majd, mint eddig. A konjunktúra javulása is lehetséges, de ha a magyar gazdaságot valóban strukturális, intézményi és mechanikai tényezők akadályozzák, akkor csupán a kedvezőbb körülményekre várni nem elegendő. Aktív lépésekre van szükség ahhoz, hogy valódi előrelépést érjünk el.