Édesapjuk számára az álom egy távoli fogalom, minden egyes pillanatban készen állna arra, hogy mindent feladjon, csupán azért, hogy az ikrek élve a karjaiban tarthassa.
A helyiek véleménye szerint a Huszti lányok nemcsak a szépségükkel, hanem szorgalmukkal és intelligenciájukkal is kitűntek.
Elizát és Henriettát a harminc év feletti közösség minden tagja ismeri, hiszen iskolatársaik zöme még mindig a kis faluban él, ahonnan származnak. Édesapjuk, Huszti Miklós is itt él, ám a kor és az élet nehézségei súlyosan megviselték. A Vasárnapi Blikk újságírói rátaláltak a teljesen összezuhant idős férfira, aki lányai jövője miatt mély aggodalommal küzd. Miközben elkerüli a hírek nézését és az újságok olvasását, hogy ne terhelje magát felesleges szorongással, Budapesten élő fia, József a hírvivő szerepét tölti be. Minden nap arról tájékoztatja apját, hogy mi történik a testvéreivel, így próbálva enyhíteni a férfi szívében kialakult aggodalom terhét.
Január hetedikétől kezdve csend honol a Huszti ikrek körül. Eliza és Henrietta hosszú évek óta Skóciában éltek, és senkinek nem árulták el, hogy váltani szeretnének. Karácsonykor még beszélgettek fivérükkel, Józseffel, és a harmadik ikerrel, Edittel, édesanyjuk társaságában, de a költözés gondolatát titokban tartották. Felmondták az albérletüket, majd váratlanul nyomuk veszett. A skót rendőrség alaposan átkutatta Aberdeent, de semmilyen nyomra nem bukkantak. Sem baleset, sem bűncselekmény jelei nem mutatkoztak. Jelenleg eltűntként keresik őket, nemzetközi körözés alatt állnak.
Huszti Miklós nem a skóciai kiköltözéskor látta utoljára a lányait, hanem 12 évvel ezelőtt, akkor ő költöztette a két lányt Budapestre, az akkor még csak alig 20 éves ikerpár ott akart dolgozni, élni.
- Elfogadtam, hogy nem akarnak az ukrán határ melletti, halott faluban élni. József, a fiam is elment, ahogyan az édesanyjuk is. Ilyen az élet, elváltunk, talán nekem is el kellett volna indulnom - mondta a szomorú férfi a Vasárnapi Blikknek. - A harmadik ikerlányom, Edit, már férjhez ment, elhagyta az otthonunkat. A fiammal tartom a kapcsolatot, tőle tudtam meg, hogy Eliza és Henrietta már hét éve külföldön élnek, és mindössze kétszer látogattak haza. Tornyospálcáig sosem jutottak el, pedig csak 300 kilométer Budapesttől, én sem jönnék ide. Megdöbbentett, amikor értesültem arról, hogy a két lány nyoma veszett. Bár nem láttam őket régóta, ők az én véreim, az én térdemen játszottak, én dolgoztam értük, ringattam őket, fogtam a kezüket, mikor megtanultak járni. Ez egy szörnyű rejtély, amely rányomta bélyegét a szívemre. A fiam naponta hív, még a skót hatóságokkal is felvette a kapcsolatot. Tőle hallottam, hogy felcsillant a remény: látták őket egy másik skót város bevásárlóközpontjában, de estére kiderült, hogy ez csupán álhír volt. Január hetedike óta szinte nem is alszom, de csak reménykedni és várni tudok. Mindenemet odaadnám, hogy még élve láthassam őket! Abban bízom, hogy csupán valami félreértés történt, és most nemcsak engem, hanem a család többi tagját is kihagyták a terveikből...
Debreczeni Józsefné élénken idézi fel a három lány alakját, akik egykoron igazi szenzációt jelentettek Tornyospálcán. A hármas ikrek olyan különlegesek voltak, hogy mindenki csodájára járt nekik, hiszen ritkaságszámba ment az, hogy egyszerre három gyermek születhessen egy időben.
Láttam, ahogy felnőnek, és mindegyikük külön-külön is lenyűgöző volt, de amikor együtt sétáltak a faluban, az a látvány szinte megelevenítette a levegőt, mintha az is vibrált volna körülöttük. Kiváló tanulók voltak, a helyi iskola büszkeségei, akik mindig is a középpontban álltak. Amikor a hír érkezett, hogy Eliza és Henrietta nyom nélkül eltűntek, sokan, akik osztálytársak vagy barátok voltak, megjegyezték, hogy ők ketten mindig is szorosabb kapcsolatban álltak egymással, mint Editkével. Mindenki itt abban reménykedik, hogy egyszer csak újra előkerülnek.
Huszti István csupán névrokona az ikreknek, pedig jól ismerte őket. Az egyik unokahúga ugyanis együtt készült az első áldozásra a három lánnyal a helyi Magyarok Nagyasszonya templomában.
Ez a kis település olyan, mint egy nagy család: itt mindenki ismeri a másikat, és a három emberből legalább kettő valamilyen módon rokon. Amikor először láttam a Huszti lányokat a hírekben, alig tudtam őket felidézni, hiszen évek óta elhagyták Tornyospálcát. Az emberek a templomtól a kocsmáig erről beszélnek, és sokan sajnálják, hogy éppen emiatt került a figyelem középpontjába a falunk. Csak remélni tudom, hogy hamarosan előkerülnek, épségben és egészségesen, és ha már névrokonok is, érte különösen imádkozom!
