Csupán elképzelni is nehéz, milyen irányt vehetett volna Navalnij élete, ha Gorbacsov politikai reformjai nem formálják a Szovjetunió történelmét. Gorbacsov hatása nélkül lehet, hogy Navalnij nem találta volna meg azt a bátorságot, hogy politikai pályára
"A munkám olyan lenne, mint a hazugság és a képmutatás furcsa elegye. Ha ügyesen teljesítek, és esetleg nyitott vagyok arra, hogy időnként jelentéseket készítsek a barátaimról és kollégáimról a KGB számára, akkor ki tudja, talán még Nyugat-Németországba is eljuthatok." Navalnij önéletrajzi kötetével foglalkozunk, mint egy izgalmas matinén.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy Gorbacsov tevékenysége nem váltott ki belőlem annyi toleranciát, mint korábban. Most azonban, ha másért nem is, hát azért, mert nem engedett a korrupciónak, pozitívan tekintek rá. A szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet során sokan igyekeztek minél közelebb kerülni a hatalomhoz, hogy a maguk számára a lehető legnagyobb hasznot húzhassák belőle. A Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságainak kommunista vezetői gyakorlatilag saját birodalmaik urai lettek, amelyeket aztán a maguk képére formáltak, totalitárius rendszerek kiépítésével. Miniszterek egy egész iparág sorsát tudták a maguk zsebébe juttatni, miközben a felelősség elvileg az ő vállukat terhelte. A gyárigazgatók pedig egyre rafináltabb módszereket eszeltek ki, hogy ne csupán működtessék a gyárakat, hanem azok valódi tulajdonosaivá is váljanak. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (Komszomol) korábbi, lelkes tagjai, akik hajdanán esküdtek a Párt hűségére, most a kapcsolataikra támaszkodva az oligarchák elit körébe emelkedtek.
Amikor Gorbacsov lemondott az elnöki posztról, nem vitt el magával semmit, noha kétségtelenül adódott volna lehetősége, hogy meggazdagodjon. Senki nem lett volna meglepve, ha néhány jelentős ipari létesítmény titkos, offshore cégeken keresztül a „közös vállalkozás” álarcában az övévé vált volna. Sőt, akár a külföldi állami ingatlanok megszerzése sem tűnt volna túl bonyolultnak. Az is egyszerű lett volna, hogy egy kicsit megpiszkálja a pártkasszát, és feltöltse a saját bankszámláját. Mégis, Gorbacsov nem élt ezzel a lehetőséggel. Lehet, hogy felmerül a kérdés, vajon lett volna-e rá valódi esélye, de a lényeg mégis az, hogy nem próbálkozott ilyesmivel. Véleményem szerint ennek az az oka, hogy ő más típusú ember volt – ellentétben a többséggel, belőle hiányzott a kapzsiság.
Amikor Gorbacsovra és a történelmi hatásaira gondolok, elkerülhetetlenül eszembe jut Lev Tolsztoj és a Háború és béke, amely számomra egy igazi irodalmi kincs. Tolsztoj művében rendkívüli szenvedéllyel és elkötelezettséggel hangoztatja, hogy az egyéni cselekedetek nem formálják a történelem nagy ívét. Azt állítja, hogy ha Napóleon vagy Kutuzov nem létezett volna, akkor sem lett volna más a történet – a háború kimenetele a véletlenek, körülmények, emberi sorsok, vágyak és félelmek összefonódásának eredménye. Így a franciák végül a zord orosz télben találták magukat, nem csupán egy vezető döntése miatt, hanem a történelem sokszínű és bonyolult szövedékének következményeként. Gorbacsov szerepe is hasonlóan összetett, hiszen az ő döntései és tettei is a széljárást formáló erők egyike a sok közül, amely a világ sorsát befolyásolta.
Ha ezt a gondolatmenetet követjük, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy a Szovjetunió Gorbacsov nélkül is a végső lejtőn haladt. Oroszország, akár nélküle, akár vele, elkerülhetetlenül belefogott volna a demokrácia és a kapitalizmus, későbbiekben azonban kudarcot valló, bevezetésébe. A reakciók pedig valószínűleg nem maradtak volna el. A történelem rendje ugyanúgy folytatódott volna, a saját, megszokott medrében.
Az egyén szerepe - szinte elenyésző.
A nagy klasszikusunkkal szemben érzett mélységes tiszteletem ellenére ezen a ponton vitatkoznék Tolsztojjal. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió történelmileg halálra volt ítélve. Ezzel együtt számos külföldi szakértő még 1985-ben is váltig állította, hogy legalább egy évszázadig fenn fog maradni. Úgy vélem, Gorbacsov nélkül ez az ingatag építmény talán még mindig állna, és ugyanúgy elnyomná a lakosságát, ahogy mindig is tette. Kuba és Észak-Korea történelmi szempontból még inkább el vannak átkozva. Ezek nem is valódi országok, hanem afféle Frankenstein-szörnyetegek, és tessék, mégis léteznek, sőt túlélték nagy pártfogójukat, a Szovjetuniót, és időközben már a következőt is megtalálták Kína alakjában.
Elképzelhető, hogy a Szovjetunió az alacsony olajárak mellett még úgy tizenöt évig elvegetált volna, és továbbra is keményen el tudott volna bánni az elégedetlenkedő hangokkal. Vánszorgott volna tovább, olykor talán még egy rövidebb sprintre is futotta volna az erejéből, és talán eljutott volna az évszázad végéig, amikor aztán az olajból szerzett pénz ismét szakadatlan áramlani kezd, és úgy tűnhet, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Személy szerint mélyen hálás vagyok Gorbacsovnak, amiért sikerült megfékeznie a történelem egy különösen zűrzavaros szakaszát. Ha ez nem történt volna meg, valószínűleg tizenhat évesen, ifjú úttörőként a Komszomol tagja lettem volna. A nálam egy évvel idősebb fiúk még csatlakoztak, de nekem már nem kellett, és ez talán a legjobb, ami történhetett.
Igen, valószínűleg beléptem volna a rendszerbe. Elképzelhetetlen lett volna, hogy másként cselekedjem. Végül is egy katonai városban nőttem fel, apám pedig hivatásos tiszt volt. Milyen sors várhatott volna rám ezekben a körülmények között, ha Gorbacsov nem hozza el a változást? Valószínűleg egy szovjet börtönben kötöttem volna ki, akár a GULAG szigetein, akár a Zsivago doktor terjesztéséért. Csak remélni tudom, hogy lett volna elég bátorságom kiállni az igazamért, úgy, mint a szovjet disszidensek, akik anélkül hallatták a hangjukat, hogy a környezetükben túl sok megértésre vagy támogatásra számíthattak volna. A szüleim valószínűleg szégyenkeztek volna, amikor a barátaik azt kérdezik tőlük: "És mit csinál mostanában Alekszej?"
A jövőmnek ez a víziója kissé sötétnek tűnik, de cserébe ez az egyetlen olyan alternatíva, amelyért nem kell szégyenkeznem. Sokkal valószínűbb, hogy én is apám nyomdokaiba lépek, és csatlakozom a rendszerhez. Tanulom a marxizmus-leninizmust, és előbb-utóbb vizsgát is fogok tenni belőle. Parancsokat osztogathatok olyan beosztottaknak, akikre sosem vágytam, míg a felsőbb vezetők abszurd utasításait kell végrehajtanom. Amikor a legutóbbi előléptetésekről beszélgetünk, a többiekhez hasonlóan én is ezerszer elmondom a viccet, miszerint az ezredes fia nem juthat az ezredesi rangnál magasabbra, hiszen a tábornoknak is van egy fia. Kínos belegondolni, hogy mit takarhatott volna számomra a "sikeres" élet a Szovjetunióban. Az íráskészségem és a nyelvérzékem talán a nemzetközi újságírás vagy a diplomácia felé terelnek. Életem egy véget nem érő küzdelem sorozatává válna, amelyben a hasonló sorsúakkal versenyeznék valamilyen távoli romániai vagy mongóliai küldetésért. Munkám a hazugság és a képmutatás szövevényévé alakulna, és ha ügyesen lavírozok, sőt, hajlandó vagyok olykor a barátaimról és kollégáimról jelentéseket készíteni a KGB számára, talán még Nyugat-Németországba is eljuthatok. A legmerészebb álmaimban elképzelem, hogy az Egyesült Államokban élek. Onnan aztán folyamatosan küldhetném haza a jelentéseimet a kapitalizmus válságáról, arról, hogy az amerikai munkások mennyire irigykednek orosz sorstársaikra. Miután pedig leadtam a heti hazugságadagomat, beszerzek magamnak egy új farmert és egy kazettás magnót. (Bár inkább már CD-lejátszót szeretnék. Moszkvában természetesen lehetetlen volna CD-khez jutni, így muszáj volna külföldről beszerezni őket.)
Biztos lehetnék benne, hogy amikor osztálytalálkozóra megyek, akkor az egykor átélt sok kényelmetlenségért kárpótol, hogy a megjelenésem pillanatában most mindenki elcsendesedik, és tisztelettel fordul felém. Már azzal, hogy szőrmekalapban és a Német Demokratikus Köztársaságban gyártott bőrdzsekiben és csizmában mutatkozom, rögtön új helyet követelek magamnak a jelenlévők hierarchiájában. A szovjet népnek igazán remek érzéke volt hozzá, hogy a legkisebb külsődleges jegyekből is pontosan felmérje, hogy hol dolgozik az ember, körülbelül mennyi a keresete, és nagyjából mi lehet a munkahelyén pult alól beszerzett havi élelmiszercsomagjában.
Ha végiggondolom, hogy milyen émelyítő lehetőségek álltak előttem, csak annál hálásabb vagyok Gorbacsovnak, amiért megkímélt egy ilyen jövőtől. Nem mintha konkrétan ez lebegett volna a szeme előtt. Egyszerűen elcseszte, de én éppen ezért tartozom neki köszönettel. Miközben úgy vélte, hogy a szovjet államot pusztán azzal helyre lehet hozni, hogy kissé felújítja a düledező épület homlokzatát, és hozzácsap egy tetőkertet, rögtön lelkesen locsolgatni kezdte a növényeket, majd mindenkit beinvitált magához, a közönséges halandókat is. Csupán arról feledkezett meg, hogy az öntözés során nemcsak a virágok szöknek majd szárba azon a tetőn, hanem azok a falak is még jobban szétmállanak, amelyre az egész tákolmány épült - márpedig azokból már eleve kispórolták a cementet. Megfeledkezett róla, hogyha mindenkit meghív a kertjébe, akkor nem az elit tagjaival fog tiszteletteljes beszélgetéseket folytatni, tele óvatos utalásokkal és a forró kása kerülgetésével. Épp ellenkezőleg: miután rájöttek, hogy immár anélkül hallathatják a hangjukat, hogy jól helybenhagynák őket, a pince lakói tömegesen kapaszkodnak fel a tetőre, és kertelés nélkül az értésére adják, hogy sajnos nincs mit enniük és inniuk. És végül az ő szavaik súlya, a cipőik kopogásának visszhangja és a szívükben lakozó megaláztatás hatására reszketett meg végleg az egész épület, hogy aztán annak rendje s módja szerint össze is dőljön.
Mindezt a legkevésbé sem bántam. Végül is, mit vesztettem el? Hiszen Oroszország, a hazám, nem szűnt meg létezni. A nyelvem is épségben megmaradt, és bármikor elővehettem Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Moszkva, Kazany és Rosztov is álltak még. Ott volt a hadsereg és az állam. Még a bürokraták is mind ott maradtak a helyükön. Kijev, Tallinn és Riga sem vált köddé egyik napról a másikra. Minden olyan volt, mint egykor. Az ember ellátogathatott ezekbe a városokba, ha éppen úgy tartotta a kedve. A változás mindössze abban állt, hogy immár választhattál, szabad lettél. Ami szabadság még megmaradt Putyin Oroszországában, amely úgy tesz, mintha lényegében továbbra is a Szovjetunió volna, valójában sokkal több annál, mint amivel egykor rendelkeztek az emberek. Hiszen most mindenki megválaszthatja a hivatását, dönthet róla, hogy hol akar élni, és egyáltalán milyen életstílust kíván magának. Többé már nem kell képmutatóversenyeken részt venni azért, hogy eljuss külföldre. Egyszerűen megveszed a jegyet, és elutazol.
Ezen a ponton gyakran felütik a fejüket azok, akik nosztalgiázva mondják: "Manapság ehhez bizony pénz is kell!" Ekkor általában a Szovjetunió szociális védőhálójáról és az egyenlőségről kezdik el mesélni az emlékeiket. Az igazság viszont az, hogy a Szovjetunióban valójában nem voltak olyan garanciák, mint amilyeneket sokan képzelnek. A kolhozparasztok és a helyi pártbizottság tagjai közötti távolság nem volt kisebb, mint a mai oligarchák és az átlagemberek közötti szakadék. A lakhatás kérdése vagy éppen egy autó beszerzése sokkal bonyolultabb volt, mint manapság. Igaz, hogy sokan kaptak ingyenlakást, de ehhez gyakran két évtizedes várakozásra volt szükség. Ugyanakkor a luxus fogalma régen és most is teljesen más. A Szovjetunióban a Moszkván kívüli "írófalvak" egyszintes dácsái voltak a legmagasabb szintű lakhatás, míg ma már szinte végtelen magasságokba emelkedett a luxus határa, meghaladóan a francia kastélyok vagy a New York-i Central Park szélén álló felhőkarcolók szintjét.
Mindez természetesen rendkívül frusztráló tud lenni, de ettől függetlenül nem változtat a tényen, hogy bár - ahogy Tolsztoj is megfogalmazta volna - a társadalom nagy részét elkerülhetetlen, tektonikus erők irányították, Gorbacsov volt az, aki megpróbált valamit kezdeni ezzel a helyzettel. Sajnos azonban elkövetett egy fatális hibát, és egy szöget a legrosszabb helyre vert be, ami végül mindent darabokra törött. A romok között pedig mindenki lehetőséget kapott arra, hogy normális életet éljen, ahol nem kell állandóan hazudni és álszentségben élni. Ám ahogy kiderült, nem mindenki vágyott erre az újfajta életformára.
A "nacionalizmus" kifejezés sokakban félelmet kelt, és nem véletlenül: a külföldi újságírók gyakran ezt a témát választják, hiszen a nyugati közönség jelentős része az agresszív szkinhedek képeivel asszociálja. Azonban a legtöbb nacionalista nem illik ebbe a sötét keretbe. Ők magukat "európai nacionalistáknak" nevezték, akik a liberálisokhoz hasonlóan a politikai élet perifériájára szorultak. E csoport számára a parlamenti képviselet elérhetetlen álmokká vált, hiszen a választásokból való kizárásuk következtében esélyük sem volt arra, hogy részt vegyenek a demokratikus folyamatokban.
Magától értetődőnek tekintettem, hogy Putyinnal szemben csak széles körű összefogás mellett lehetséges eredményesen felvenni a harcot. A nacionalisták éves felvonulásokat tartottak Moszkvában - ezek voltak az ún. Russzkij Marsok ("Orosz Menetek") -, amit a hatóságok csupán a város külterületein engedélyeztek, de még ott is rendszeresen ezrével gyűltek össze a résztvevők. Egy idő után könyörtelenül szétkergette őket a rendőrség, és ezeken az eseményeken került sor az első tömeges letartóztatásokra is (vagyis nem a liberálisok vagy a demokraták tüntetésein). Arra jutottam, hogy ha a demokratikus meggyőződésemet követve támogatom a szabad gyülekezés és véleménynyilvánítás jogát, akkor ebben maximálisan következetesnek kell lennem, és másokat is támogatnom kell ugyanezen joguk gyakorlásában. Többször segítettem tehát a tüntetéseik szervezésében, és több alkalommal magam is részt vettem rajtuk. Az interneten fellelhetőek rólam olyan fotók, amelyeken egy fekete-fehér-sárga zászló előtt állok, és sokszor ez szolgáltatja a hátteret az interjúimhoz, amikor megkérdezik tőlem: "Maga nacionalista?"
Nem lehet elhallgatni, hogy a Russzkij Marsokon megjelentek olyan karakterek, akik messze állnak a normáktól, de a résztvevők körülbelül 80%-a a mindennapi élet embere volt, akik konzervatív vagy néha szokatlan, esetleg szűklátókörű nézetekkel rendelkeztek. Az emberi tudat működése révén gyakran csak a csoportok szélsőséges tagjaira figyelünk, hiszen ők általában izgalmasabbak, mint a többiek. Ezt a jelenséget a média ügyesen kihasználja: minden demonstráción készülnek felvételek a huligánokról, és a riporterek gyakran sejtelmes mosollyal kérdezgetik, hogy miért is tolerálom az ilyen egyéneket a társaságomban.
Már annyi alkalommal kifejtettem ezt, hogy még az álomvilágból felébresztve is zökkenőmentesen tudnám előadni. A stratégiám lényege, hogy nem tartok az emberektől, és nyitott vagyok a párbeszédre bárkivel. Képes vagyok megértetni magam a jobboldallal, akik figyelnek rám, de a baloldallal is kommunikálni tudok, és ők is felfigyelnek a szavaimra. Demokrataként képes vagyok velük is diskurálni, hiszen egy vagyok közülük. Egy felelős politikai vezető nem zárhatja ki a polgártársai jelentős csoportját csupán azért, mert azok másként gondolkodnak. Ezért fontos, hogy olyan környezetet alakítsunk ki, ahol mindenki részt vehet a szabad és méltányos választásokon, és ahol a versenytársak egyenlő feltételek mellett mérhetik össze erejüket.
Egy jól működő és fejlett politikai környezetben soha nem csatlakoznék nacionalista párthoz. Ugyanakkor a nacionalista mozgalmak elutasítására tett kísérleteket rendkívül kontraproduktívnak látom. Nem kétséges, hogy az olyan egyének, akik például erőszakos cselekményekre uszítanak, felelősségre vonásra szorulnak, de emellett fontos, hogy az embereknek lehetőséget adjunk arra, hogy jogszerűen kifejezhessék véleményüket, még ha az nem is egyezik a miénkkel. Tetszik vagy sem, ők is a társadalom részei, és hiába próbálunk meg nem tudomást venni róluk, nem fognak eltűnni a színről. A támogatóik sem fognak eltűnni, sőt, a nacionalista eszmék gyengülése csak olyan vezetők malmára hajtja a vizet, mint Putyin. Oroszország példája is ezt mutatja: amíg a saját belső konfliktusainkba merülünk, és azzal foglalkozunk, hogy ki kit hogyan bélyegez meg, addig a valóságban egy olyan országban találjuk magunkat, ahol az embereket szinte bármikor, ok nélkül elhurcolhatják vagy akár megölhetik.
Az autoriter országok politikája rendkívül primitív struktúrákon alapul - vagy a rezsimmel tartasz, vagy pedig ellene vagy. Más opció nincs.
Amikor az orosz politikai helyzetről beszélek a nyugati közönség előtt, gyakran tapasztalok meglepetést és zűrzavart. Nyugaton a politikai táj világosan körvonalazott: jobboldal, baloldal, szociáldemokraták, liberálisok – mindezek jól ismert kategóriák. Oroszországban azonban ezek a fogalmak nem igazán érvényesek. A kommunista pártunk tagjai a klasszikus értelemben véve nem tekinthetők baloldalinak; nem állnak ki a kisebbségek jogaiért, és nem szorgalmazzák a minimálbér emelését sem. Valójában az orosz kommunisták konzervatívabbak, mint az amerikai jobboldal. Míg Nyugaton sokat vitáznak a lőfegyverekkel és az abortusszal kapcsolatos kérdésekről, addig Oroszországban ezek a témák sokkal kevésbé foglalkoztatják a választókat. Számunkra a legfontosabb az, hogy küzdjünk a szólásszabadságért, a szabad és tisztességes választásokért. Emellett elengedhetetlen, hogy az alapvető emberi jogokat mindenhol tiszteletben tartsák az országban. E célok elérése a prioritásunk, hiszen csak így építhetjük egy igazságosabb társadalom alapjait.
Ha olyan helyzetbe kerülök, hogy újra meg kell magyaráznom - szerencsére ez mostanában már ritkábban fordul elő -, miért döntöttem úgy, hogy a 2000-es évek közepén párbeszédbe lépek a nacionalistákkal, akkor nem hagyhatom szó nélkül a 2006-os botrányt. Az említett évben a Jabloko elvileg azért zárt ki a soraiból, mert "Russzkij Marsokon vettem részt", miközben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az igazi okot az szolgáltatta, hogy nyilvánosan kritizáltam Javlinszkijt a választási kudarcért. Ha ehelyett a dicséretét zengtem volna, bizonyára más irányt vesznek a dolgok. Krasznojarszkban a helyi szervezetünknek volt egy Abroszimov nevezetű vezetője (azért emlékszem rá ilyen jól, mert ez Julija leánykori neve is), aki kirakott egy nagy zászlót az épület elé, rajta a felirattal: "Oroszország az oroszoké!" A Jablokóban mindenki halálra rémült ettől a húzástól, Abroszimovot mégsem zárták ki a pártból, ugyanis továbbra is támogatta Javlinszkijt.
Igen, ironikus, hogy az én eltávolításomhoz egy egész évre volt szükség – pontosan annyi időre, amennyi a felvételi folyamatomra is jutott. Először arra kértek, hogy "csendben távozzak", amit határozottan elutasítottam. Közöltem velük, hogy ha mindenképp meg akarnak szabadulni tőlem, akkor sajnos kénytelenek lesznek a kizárásom mellett dönteni.
Nyilvánvalóan igyekeztek elkerülni a kedvezőtlen hírverést, és a vitánk hónapokon át tartott, egyre furcsább fordulatokat véve. A konfliktus csúcspontját az jelentette, amikor Ilja Jasin egyszerűen csak "jablokói orwellizmusnak" titulálta a helyzetet.
Egy különös esemény zajlott a pártlap hasábjain, méghozzá nem is akármilyen mértékben: 1 111 000 példányban került nyomtatásra az ország minden táján. A címlapon egy lenyűgöző fotó díszelgett a Jabloko május 1-i demonstrációjáról, ahol a résztvevők büszkén lobogtatták fehér zászlóikat. Ha valaki alaposabban szemügyre vette a képet, észrevehette, hogy az egyik zászló a fizika törvényeit megcáfolva, mindenféle támasz nélkül lebeg a levegőben. Sőt, a zászlórúd is ott volt, ám nem akadt senki, aki fogta volna. Valójában az a kéz, amely a zászlót tartotta, az enyém volt, de a testem többi része eltűnt a képből. Jasin fültanúja lett, hogy Javlinszkij telefonon kapcsolatba lépett valakivel a lapnál, és azonnali utasítást adott a kép eltávolítására.
Az "orwelli incidenst" követően határozottan elutasítottam, hogy saját akaratomból távozzak a párttól. Ehelyett írtam egy blogbejegyzést, amelyet Javlinszkijnek címeztem, és amelyben lemondásra ösztönöztem. Ezt a bejegyzést, valamint néhány más, a Jabloko vezetésével szembeni kritikus írást a párt politbürójában terjesztették a tagok között, hogy így indokolják a kizárásomat. A nacionalizmus témája azonban nem került szóba.
Az ülésre szóló meghívó írásban érkezett, noha mindannyian ugyanabban az irodában dolgoztunk. Azt az információt kaptam, hogy csak "a saját ügyemmel kapcsolatos" megbeszélésen vehettek részt. Az ott lévők közül csupán Ilja Jasin volt, aki a kizárásom ellen szavazott, míg Javlinszkij bölcs módon távol maradt a szavazástól. Egy szenvedélyes beszédet tartottam, ami végül a Jablokónál végzett munkám végét jelentette.
Ez a pillanat radikális fordulatot hozott az életemben. Egészen addig mások szolgálatában álltam, politikai aktivistaként is tevékenykedtem, és ezzel a helyzettel teljes mértékben megbékéltem. Vágytam arra, hogy hasonló értékrendű emberekkel együttműködve valósítsuk meg közös céljainkat. Minden nehézségével együtt a Jablokónak volt egy pártszervezete, amelynek tagja lehettem. Most azonban egyedül maradtam, és a jövőm homályosba veszett. Innentől kezdve mindent a saját kezemben kellett tartanom, és a felelősséget is kizárólag nekem kellett vállalnom.
Nem sajnálom a Jablokónál töltött éveket. Számos igazán nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg ebben az időszakban, köztük Pjotr Oficerovval, akivel később sok olyasmin mentünk keresztül együtt, amiről akkoriban még sejtelmünk sem volt. Fontos tapasztalatokra tettem szert, és Grigorij Javlinszkijnek is hálás vagyok, amiért tanulhattam tőle. Azt viszont nem tudtam elfogadni, hogy a Jabloko önként az orosz közélet gettójába navigálta magát. Arról álmodoztam, hogy a mi oldalunk többségbe kerülhet. Egy olyan politikust szerettem volna látni, aki képes hasznos és érdekes projektekkel előállni, és közvetlenül együtt tud működni az orosz néppel. Ha felbukkant volna egy ilyen figura, rögtön beálltam volna mellé. Vártam, és vártam - mígnem egy szép napon rájöttem, hogy akár én magam is lehetek ez a személy.
Alekszej Navalnij: Hazafi
