A filmipar szívében mély gyász honol! Egy fénylő csillag hunyt el, aki most már az élők sorából távozott.

Színházi pályafutását a Teatro Stabile di Trieste társulatánál indította.

Nemrégiben érkezett a szomorú hír, hogy Maria Grazia Spina, a neves olasz színésznő, életének 88. évében távozott az élők sorából. Velencei gyökerei mély hatással voltak művészi pályájára: a város gazdag művészeti kultúrája, a helyi dialektus és a Goldoni-örökség már fiatal korában elvezették a színpad világához. Színészi karrierjét a Teatro Stabile di Trieste társulatában kezdte, ahol tehetsége hamar felfigyeltetett magára. Később a La Fenice színpadán Vittorio Gassmann oldalán is dolgozott, majd Rómában (Piccolo Eliseo) és Genovában (Teatro Stabile) is rendszeresen fellépett, válogatott klasszikus és kortárs darabokban.

A színházi háttér gyorsan megnyitotta a televízió világának kapuit. Már az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején részt vett a népszerű RAI-szcenáriókban és tévés irodalmi adaptációkban, amelyek révén országszerte ismertté vált az arca és neve. Olyan emlékezetes produkciókban szerepelt, mint a Dickens-adaptáció, a *Le avventure di Nicola Nickleby*, valamint Pirandello *Il fu Mattia Pascal*-ja, és ezen irodalmi sorozatok során játékának könnyedsége és eleganciája különösen ragyogott a képernyőn.

A film terén szorgalmasan dolgozott, bár a kritika szerint ritkán kapott igazán nagyívű főszerepeket; gyakran másodvonalbeli, kalandos vagy kosztümös - sőt peplum - produkciókban szerepelt, amelyek azonban ma már kultikus nosztalgiát keltenek. Sok filmes szereplése ellenére a mozikban nem mindig tudott kiteljesedni, de jelenléte erős, karakteres és fotogén volt.

Filmes karrierjének ikonikus alkotásai között rendszeresen említést nyer a Totò contro il pirata nero (1964), a Rugantino (1973), a Pugni, pupe e marinai (1961), valamint a monumentális történelmi-bibliai film, a La Bibbia (The Bible: In the Beginning..., 1966). Ezek a filmek remekül illusztrálják, mennyire ügyesen mozgott a komédia, a kaland és a látványos sztorik világában.

A televíziós ismertségét tovább erősítette, hogy számos népszerű sorozatban és dramatizált irodalmi műsorban szerepelt, ahol összetettebb, árnyaltabb női figurákat formálhatott meg, mint amilyenekre a filmek gyakran lehetőséget adtak. A közönség emiatt a "tévéből ismert" Spinaként szerette meg igazán.

Országos hírnevét végképp megszilárdította, amikor Mike Bongiorno oldalán társműsorvezetőként vezette az 1965-ös Sanremo Fesztivált, a korszak egyik legnézettebb olasz televíziós eseményét. A Bongiornóval közös fellépés ikonikussá vált, és Spina elegáns, közvetlen stílusa sokak számára ekkor rögzült végleg. Nem riadt vissza a merészebb szereplésektől sem: 1971 januárjában a Playmen magazin számára fotózott, ami abban az időben egy színésznő részéről kifejezetten bátor lépésnek számított.

A kilencvenes évektől fokozatosan visszavonult a reflektorfénytől, és visszatért eredeti szerelméhez, a képzőművészethez: festett, kollázsokkal kísérletezett, modern és klasszikus formanyelvet kevert, és ezt ő maga "visszatérés az artériához" jellegű új fejezetként írta le. Kortárs visszaemlékezések polihisztor, sokoldalú alkotóként emlegetik ezt az időszakát.

1997-ben az Olasz Köztársaság az állami kitüntetés Commendatore fokozatával ismerte el munkásságát, ami ritka elismerés egy olyan pályáért, amely színházat, televíziót, filmet és később képzőművészetet fogott át.

Élete végső szakaszát Veneto régióban töltötte, egy padovai intézmény falai között, ahol 2025. március 13-án távozott az élők sorából. Velence, szülővárosa, amelynek gazdag kulturális örökségét sosem felejtette el, folyamatosan a lelkében élt.