A "Háború és béke" című mű egyedülálló módon tárja elénk az emberi lélek mélységeit és a társadalmi viszonyok bonyolultságát a 19. századi Oroszországban. Lev Tolsztoj mesterművében a háború zűrzavara és a béke nyugalma közötti feszültség nem csupán polit

Nemrégiben a leghíresebb kortárs kínai sci-fi író, Liou Cch´-sin lenyűgöző novelláskötetét, A vándorló földet, olvastam el. A kötet tíz novella tele van mély gondolatokkal a technológiáról, a művészetről és az élet-halál örök harcáról. Liu írásaiban érezhető az emberiség iránti együttérző megértés, és a humán lélek rejtelmeibe való alapos betekintés. Különösen megérintett egy rövid párbeszéd, amely egy földi lakos és egy űrlény között zajlik. Az űrlény, miután felfedezi, hogy az emberiségben nem lehet megbízni, mély sóhajt enged el: "Éreznem kellett volna, hogy a Földön élő emberek teljesen más lények. Eridán világában az élet szimbiózisra épült, és az ottani emberek sosem tapasztalták meg a természetes kiválasztódást, sőt, a túlélésért folytatott harcot sem, nem hogy háborúkat... Mégis, ugyanazt a megközelítést alkalmaztuk a Föld lakóira, az emberekre, akik végtelenül gyilkolták egymást már attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyták a fákat... Micsoda megbocsáthatatlan tévedés!"

A háború és béke dilemmái az emberi lét fundamentális kérdései – ez a valóság mélyéből ered. De vajon miért nem tudtuk eddig megvalósítani Kant örök békére vonatkozó vízióját? Miért kényszerül újra és újra az emberiség a múlt szörnyűségeinek megismétlésére, amikor már annyi kegyetlen tapasztalattal rendelkezik? Miért van tele a történelem háborúkkal, és miért nem képes az emberi értelem véglegesen legyőzni a harcok szörnyét? Valóban reális-e bízni vagy remélni abban, hogy a jövő más irányt vesz? Tényleg megbocsáthatatlan tévedés hinni a megkötött egyezményekben és a fegyverszünetekben? Konrad Lorenz, a Nobel-díjas fiziológus és az állatviselkedés-kutatás egyik úttörője, mélyrehatóan vizsgálta az intraspecifikus agresszió jelenségét, amely számos állatfajnál megfigyelhető. "Az úgynevezett gonosz" című művében figyelmeztetései rendkívül figyelemfelkeltőek, ugyanakkor gondolatai egy szikrányi remény magvait is tartalmazzák. Talán éppen ez a remény az, ami arra sarkall minket, hogy ne adjuk fel a keresést a béke felé vezető úton, még akkor is, ha a múlt árnyai folyamatosan ránk nehezednek.

Lorenz nézete szerint az intraspecifikus agresszió egy tisztán veleszületett ösztön, amely mind az állatok, mind az emberek életében megfigyelhető. Ez az alapvető ösztön kulcsfontosságú szerepet játszik a fajok túlélésében, és a legtöbb állatfajnál, különösen azoknál, amelyek veszélyes természetes fegyverekkel bírnak, például éles fogakkal, szarvakkal vagy agancsokkal, komplex fékező mechanizmusok és ritualizált harci formák fejlődtek ki. Ezek a mechanizmusok célja, hogy elkerüljék a konfliktusok halálos kimenetelű megoldását, és fenntartsák a fajok közötti egyensúlyt.

Az agresszió problémája az embernél merült fel. aki eredetileg nem rendelkezett erős természetes fegyverekkel, nem fejlesztett ki megfelelő gátlásokat a saját fajtájához tartozó egyedek megölése ellen. Azóta, hogy az ember feltalálta a mesterséges fegyvereket, a veleszületett gátló mechanizmusok hiánya rendkívül veszélyes tényezővé vált, amely következményeiben az emberiség létezését is veszélyezteti. Az agresszív ösztön megmaradt, de hiányzik az a belső fék, amely megakadályozná annak pusztító következményeit a fajon belül. Ráadásul az "idegenek" (akik bármilyen okból lehetnek azok) elleni agresszió paradox módon erősítheti a saját csoport összetartását - ez az úgynevezett "militáns lelkesedés jelensége" kíséri az emberiség történelmét a legősibb idők óta a mai napig, és egyre kifinomultabb formákat ölt. Lehet-e ebből menekülni? Vagy Damoklész kardja, amely az emberiség felett lóg, az ellenőrizhetetlen emberi agresszió és a egyre elképzelhetetlenebb technológiai lehetőségek formájában előbb-utóbb le fog csapni?

A változás útján az első lépés az önismeret és annak elfogadása, hogy velünk született agresszív hajlamaink vannak, amelyek gyakran nem rendelkeznek a megfelelő kontrollmechanizmusokkal. E tudatosítás nélkül nehéz lenne megtalálnunk a módját, hogy ezt a belső feszültséget kezeljük, és végül túllépjünk rajta. Az önismeret mellett elengedhetetlen egy erős, őszinte akarat is, hogy meg tudjuk állítani a pusztulás spirálját. Fontos, hogy ezeket a velünk született ösztönöket társadalmilag hasznosabb, a túlélés szempontjából elfogadhatóbb formákba irányítsuk, például a verseny, a sport, a tudomány vagy a művészet területén. Készen állunk arra, hogy megpróbáljuk?