Napóleon első jelentős győzelme egy hajszálon múlt, és ez a pillanat örökre megváltoztatta a történelem menetét. Az események alakulása olyan izgalmas fordulatokkal teli volt, hogy a csata kimenetele a legkisebb részleteken múlott. A francia hadsereg elsz
Napóleon 1799. november 9-10-én, a brumaire-i államcsínnyel gyakorlatilag Franciaország teljhatalmú vezetőjévé avanzsált. Az újonnan kialakult rendszer azonban nem csupán a tábornokból lett első konzul személyes varázsára épült, hanem annak a gondosan ápolt legendának a köré, amely a legyőzhetetlenségét övezte. Egyetlen súlyos kudarc elegendő lett volna ahhoz, hogy megrendítse a hatalmát. 1800 elején a franciák számára kifejezetten kedvezőtlenül alakultak az itáliai hadszíntér eseményei. Az előző évben a koalíciós erők, élükön orosz támogatással, több súlyos vereséget mértek a francia csapatokra. Az osztrák hadsereg, Michael von Melas vezetésével, év végén már a fontos észak-itáliai városokat is elfoglalta, és Genova körüli ostrom révén csapdába ejtette Masséna tábornok csapatait.
Napóleon, a hadvezéri zsenialitás megtestesítője, május közepén egy szokásos, meglepő lépéssel indult serege élén: átkelt a Szent Bernát-hágón, amely ilyenkor szinte járhatatlan volt. Június első napjaiban pedig Milánó, Pavia és Piacenza gyors elfoglalásával sikerült elvágni az osztrák Melas utánpótlási és kommunikációs vonalait, amelyek még mindig Genovánál állomásoztak. Noha az osztrákok június 4-én kényszerítették fegyverletételre Massénát, a helyzetük továbbra is kritikus maradt. Melas, érzékelve a fenyegetést, úgy döntött, hogy kelet felé vonulva próbálja meg kicsúszni a szorításból.
Az osztrák tábornok rafinált stratégiát választott, hogy elkerülje a francia haderővel való nyílt összecsapást. Miután Alessandriában csoportosította össze csapatait, egy François Toli nevű kettős ügynök közreműködésével megtévesztő információt juttatott el az ellenfélhez. A hírek szerint a városból észak felé vonulva, a Pón átkelésével tervezték a támadást. Valójában azonban a tábornok keleti irányba, Marengo környékére összpontosította erőit, és abban bízott, hogy siker esetén innen tudja majd átkarolni a francia sereget.
Az első konzul viszont Toli "fülese" ellenére is széttagolta csapatait, igyekezve egy széles hálót alkotni belőlük, amelybe mindenképp beleakadnak az osztrákok. Seregének centruma így pont Marengóhoz esett közel, ahol június 14-én reggel találkoztak is a két tábornok nagyjából hasonló létszámú erői.
Napóleon kezdetben azt hitte, hogy Melas csupán egy elterelő hadműveletet hajt végre, ezért nem sietett a távolabbi seregei összevonásával. Ennek eredményeként a kora délutáni órákra az osztrák hadsereg gyakorlatilag megfutamította a Marengo körüli francia egységeket. A sebesült és idős Melas a fővezérséget Zach Antalnak adta át, aki azonban nem volt elég határozott a visszavonuló franciák üldözésében, és sok időt vesztett a kisebb francia egységek üldözésével. Eközben azonban megérkeztek a francia erősítések, élükön Desaix és Kellermann vezetésével.
Egy váratlan ellentámadással sikerült meglepni az osztrákokat, és ezzel áttörtük a védelmüket.
A látszólagos vereségből hirtelen döntő győzelem bontakozott ki, habár Desaix a végső összecsapások során életét vesztette. Melas nem sokkal később tárgyalásokra ült le, és az osztrák csapatok gyors ütemben elhagyták Észak-Itáliát. Valójában a koalíciót inkább Moreau tábornok decemberi hohenlindeni győzelme rendítette meg, amely olyan súlyos csapást mért, hogy újra elérhetővé vált a békekötés lehetősége. Ennek ellenére a közvélemény a marengói csatát tekintette a háború sorsfordító eseményének.
Nem véletlenül alakult így a helyzet. A napóleoni propaganda igyekezett az első konzul tudatos lépéseiként bemutatni a francia arcvonal közelgő összeomlása ellenére, miközben Kellermann érdemeit igyekeztek elhalványítani a csata megfordításában. A részletek, bár kevesebb figyelmet kaptak, mégis fontos szerepet játszottak: Marengo csatája tovább növelte Napóleon legyőzhetetlenségéről kialakult mítoszt, és megerősítette pozícióját azokkal a tábornokokkal szemben, akik esetleg kihívást jelenthettek hatalmára. Ez a légkör pedig elegendő volt ahhoz, hogy az első konzul megerősítse új rendszerét.
Hiába volt tehát inkább szerencsés, mint zseniális ez a győzelme Napóleonnak, utólag az egyik legfontosabbnak bizonyult.
