Szentesi Éva legutóbb közzétett nyilvános bejegyzése zárta le egy fejezetét.

Fürdőruhás képekkel bombázták Bod Péter Ákost, aki csaknem 60 évesen lett újra apa

Szentesi Éva tavaly már harmadszor állt szemben a rák kihívásával. Áprilisban osztotta meg a tapasztalatait arról, milyen érzés volt, amikor újra megkapta a rettegett diagnózist, amelyre akkor alig voltak kedvező kilátások. Emellett a párkapcsolata is komoly próbatétel elé került, amikor kiderült, hogy a betegség ismét visszatért az életébe.

A 40 éves író szombaton a saját blogján osztotta meg, hogy a jövőben nem kíván több nyilvános bejegyzést közzétenni. A döntés mögött az az elkeserítő tapasztalat áll, hogy az utóbbi években sok bántó megjegyzést kapott, amelyek jelentős hatással voltak rá.

A csütörtök délelőttöm a kórház falai között telik, ahol hosszan tartó vizsgálatokra számíthatok. A hőemelkedés és a hidegrázás nem akarják elhagyni a testemet, és a gyengeség is velem tart, ami visszarepít az augusztusi emlékekhez, amikor egy kiterjedt tályog miatt a kismedencémben végül sztómára kellett jutnom. Délután egykor szabadulok a kórházból, és miközben az oldalamra tekintek, észreveszek egy kommentet, amelyben valaki sajnálkozik, hogy már unja a sok rákos témájú posztot, és hogy mennyit kereshetek ezzel.

- írta Szentesi, amit a 24.hu szúrt ki. Az író hozzátette, hogy ismét rossz híreket kapott az orvosoktól, kiderült, hogy újra megjelent nála egy tályog, ami miatt szóba került, hogy ismét meg kell műteni, és befektetik a kórházba.

Tudom, hogy nem lenne szabad reagálnom. Tisztában vagyok azzal, mit várnak el tőlem, hogyan kellene viselkednem. Ismerem a jól ismert mondatokat: "Ne foglalkozz vele, csak tűrd el." Sok közeli barátom is ezt tanácsolta már. Az összes elvárást zsigereimben érzem, és ezzel a segíteni akaró nyomással csupán tovább fokozzák a fájdalmat. Azt sulykolják belém, hogy csak akkor vagyok igazán értékes és okos, ha nem reagálok, ha lesöpröm magamról, mintha az egész dolog csupán légies semmiség lenne. Az a megjegyzés, ami máskor könnyen lepereg rólam, most mégis mélyen hatol, felszabadítja a szelepet, és előhozza a sok elfojtott, évek során felhalmozódott bántalmazást, amit különféle módokon próbáltam már feldolgozni.

Amikor tavaly újra rákos diagnózist kaptam, megfogadtam, hogy semmit nem olvasok el az állapotomról. Eleinte sikerült is tartanom magam ehhez, de a valóság elkerülhetetlenül beszivárgott az életembe. Most azonban úgy döntöttem, hogy szembenézek a helyzettel. Nem akarom, hogy a félelem és az ismeretlenség eluralkodjon rajtam, mert ez mérgező hatással van rám. Elfáradtam a titkolózásban és a tagadásban; inkább választom a rákot, a kezeléseket, a műtéteket, sőt, akár a halált is, mint hogy tovább szenvedjek a tehetetlenségtől és a bizonytalanságtól. Én akarom irányítani a sorsomat, még ha ez fájdalmas is.

A bejegyzésében felidézte saját szakmai és személyes tapasztalatait, hogy azok is megértsék, akik eddig nem követték az életét. Kiemelte, hogy nem a kritikák bántják, hanem az, amikor az embereket dehumanizálják, mintha nem lennének érző lények.

Olyan érzés, mintha egy láthatatlan kötélen egyensúlyoznál, és minden egyes lépésnél elveszítenéd a kapcsolatot a legbensőbb énedhez. Ez az érzés mélyen behatol, sőt, mint egy fagyos kés, úgy váj a csontjaid közé, és nem engedi el a szorítását. Szégyen és düh kavarog benned, a tehetetlenség és az elkeseredettség sötét felhője borít be, védtelenül állsz a világ előtt. Tudod, mit várnak tőled: a feledést, a csendet, hogy ne mutasd ki, és akkor minden rendben lesz. De amikor ez az állapot éveken keresztül tart, módszeresen taposva a lelkedre, amikor tudod, hogy senki nem állít meg, mert valamilyen aljas módon úgy érzik, joguk van hozzád, név és arc nélkül is, akkor csak állsz ott, széttárt karokkal, próbálva megérteni a miérteket, lehajtott fejjel, és kétségbe vonva saját létezésed jogosságát.

"Most elhatároztam, hogy véget vetek annak, amit a társadalom és a bántalmazók elvárnak tőlem. Ideje szembenéznem a kihívásokkal, és egyúttal a saját félelmeimmel és önmagammal is."

Kiemelt egy olyan személyt is, aki már hosszú évek óta állandó jelleggel ír róla nyilvánosan bántó dolgokat, majd idézett párat a negatív kommentek közül, amit az évek során kapott.

A bejegyzés végén kijelentette, hogy ezentúl kizárólag a klubtagok számára fog írni, és a nyilvános megosztásokat teljesen mellőzi. Gondolatai e szavakkal fejeződtek be:

"Tudom, hogy kellene viselkednem, de nem fogok úgy viselkedni, ahogyan azt elvárják, tudja meg mindenki, akit eddig elkerült, mi zajlik az online terekben, milyen sebeket ütnek, hogyan képes mindez elfajulni. Ez már rég nem a kritikáról szól, hanem a legmélyebb emberi gonoszságról, amiről tudom, hogy soha nem marad abba, de legalább annyit megtettem magamért, magunkért, hogy ezt most itt elmeséltem, hogy felszakadhasson a testembe kapaszkodó genny, hogy felnyíljon a lelkünket zabáló tályog. Ez a végső cél, talán elkezdhet ürülni, talán meggyógyulhatunk egyszer."