A királyné varázslatos luxusfalut álmodott meg a kastélya parkjában, ahol minden részlet a kényelem és a szépség jegyében született. E faluban, távol a hatalom és a fényűzés zűrzavartól, egyszerű pásztorlányként élhette mindennapjait, így megtapasztalva a

Marie Antoinette, a franciák legfényesebb királynéja, híres extravagáns életstílusáról, amely sokszor megosztotta a közvéleményt. Kivégzése előtt talán legemlékezetesebb húzása az volt, amikor Versailles-ban egy idilli kis falut alakított ki, ahol a vidéki élet báját és varázsát élvezhette a legfényűzőbb körülmények között. Ez a különleges helyszín a romantikus bujaság szimbólumává vált, amely tükrözte a királyné vágyát a természeti szépség és a luxus harmonikus egyesítésére.

Marie Antoinette, avagy Mária Antónia, a francia történelem egyik legérdekesebb alakja, csupán két évtized leforgása alatt vált a tinédzserkultúra fénylő csillagából Franciaország talán legpompásabb királynéjává – és egyben az utolsó igazi királynéjává is, ha nem számoljuk bele a polgárkirály, Lajos Fülöp feleségét, Mária Amáliát. Sorsának iróniája, hogy a francia nép szemében hamarosan a leggyűlölt nővé vált, akit nemcsak az "osztrák szuka" jelzővel illettek, hanem az abszolutizmus vélt vagy valós bűneinek megtestesítőjeként is emlegettek. A forradalom mártírjaként is számon tartott hölgy, akinek valódi életében soha nem jutott eszébe javaslatokat tenni arra, hogy kinek milyen péksüteményt érdemes fogyasztania, ha épp éhezik.

Gyorsan tovatűnő 37 éve alatt volt neveletlen bécsi hercegkisasszony, a versailles-i udvar legfényesebb csillaga, az európai női divat vezérhajója, szorongó és magányos fiatalasszony, tehetséges énekes-dalszerző, a művészetek pártfogója, odaadó anya.

Mellette szól az is, hogy rendszerint kitűnő ízléssel és érzékkel választotta ki a körülötte dolgozó stábot, amelyben egyebek mellett helyet kapott a ruhatervező, stylist és félhivatalos divatminiszter Rose Bertin, a portréfestő Elisabeth Vigée Le Brun, a királyi műbútorasztalos Jean-Henri Riesener, a francia-karibi származású párbajhős, hegedűművész és zeneszerző, a Fekete Mozartként is emlegetett Joseph Bologne és a királyné fejére a fizika törvényeit meghazudtoló gigantikus frizuraeposzokat varázsoló Leonard Autié is.

A rokokó csillogását, extravaganciáját, luxusát és valóságtól való elrugaszkodottságát mindig óriási lendülettel hajszoló királyné az egyre növekvő társadalmi nyugtalanság - amely végül a modern történelem egyik legnagyobb és legvéresebb forradalmává nőtte ki magát - közepette vágott bele élete egyik legbizarrabb projektjébe: építtetett magának egy komplett falut.

A pásztoridill, más néven árkádiai idill, már az ókori görög kultúrában is népszerű műfajnak számított a nyugati világban. Egyszerűen fogalmazva, ez a jelenség a jómódú, előnyös helyzetű, kényelemben élő és gondtalan életet élvező városi férfiak és nők vágyát tükrözi, akik egy idealizált, sosemvolt bukolikus világba kívánkoznak vissza. Ebben a képzeletbeli tájban ők maguk pásztorlányokká vagy jámbor földművesekké válnak, élvezve a vidéki élet rusztikus, romlatlan báját és a természet lenyűgöző szépségét – mindezt egy aszexuális kontextusban. Ez a műfaj, bár némileg leegyszerűsített formában, napjainkban is népszerű, hiszen gondoljunk csak a cottagecore mozgalomra vagy az Instagramon népszerű tradwife-influenszerekre, akik a vidéki élet ezen romantikus idealizálását hirdetik.

A 18. századi francia arisztokrácia tagjaira emellett nyilván a híres rousseau-i vezérelv, a "vissza a természethez" is erőteljesen hatott, így nincs mit csodálkozni azon, hogy minden idők leghíresebb francia arisztokratája (aki ugyebár nem is volt francia), vagyis Marie Marie Antoinette 1783-ban gondolt egyet, és megbízta az építész Richard Mique-et, hogy húzzon fel számára egy festői kis patyomkin-falut a Versailles-i kastély parkjában, a Kis-Trianoni palotához közel, egy mesterséges tó partján, ahová elmenekülhetett az udvari élet csillogó egyhangúsága elől.

A munkálatok az év nyarán kezdődtek és 1786-ban fejeződtek be. Ahogy a Versailles-i kastély hivatalos honlapja is írja, a Le hameau de la Rein (vagyis a királyné falucskája) egyetlen konkrét stílushoz sem sorolható, mivel a vidéki építészet különböző vállafajait ötvözi, de esztétikailag valahogy mégis koherensnek tűnik. A házak a tó keleti partján helyezkednek el, félhold alakban, amely a víz túloldaláról kifejezetten megkapó látványt nyújt.

Richard Mique három különböző részre osztotta a falut, mindegyik saját jellegzetességekkel bírva. Az első terület, amely a patakot átszelő kőhíd déli oldalán helyezkedik el, a fogadóhelyiségek otthona. Itt található a szélmalom, amelynek kereke csupán a látvány kedvéért forog, valamint a budoár, a királynő háza és a billiárdszoba. E kis épületek rusztikus külseje mögött gondosan megkomponált, gazdagon berendezett belső terek rejlenek, ahol a királynő a Trianon-birtokra érkező vendégeit szívélyesen fogadhatta.

A híd túloldalán a mezőgazdasági élet színes palettája bontakozik ki: ott található a pajta, a működő tejüzem, valamint a dekoratív célokat szolgáló tejüzem, a halászház és az őrház. A tóra néző torony nevében a kor egyik népszerű dalának hangzását idézi, így Marlborough-toronyként vált ismertté. Lejjebb, a part mentén fekszik a gazdaság, amely a forradalom előestéjén még viszonylag hagyományos keretek között működött, istállókkal, sertés-, juh- és tyúkólakkal gazdagon ellátva.

Bizonyos források szerint a királyné és barátnői az itt töltött idő alatt rendszerint pásztorlánynak öltözve parádéztak, miközben a nagyszámú személyzet tagjai gondoskodtak az állatokról, a díszkertek rendben tartásáról és a gazdaságról, illetve hogy a királyi asztalra mindig friss gyümölcs és zöldség kerüljön. Persze időnként azért maga Marie Antoinette fejte meg a teheneket és a juhokat, hogy némi ízelítőt kapjon a falusi életből; állítólag a királynő érkezése előtt a falusiak azért alaposan lecsutakolták az állatokat, és színes szalagokkal díszítették őket. Amikor pedig a királyt és a királyi család tagjait kerti partikon látta vendégül, egy szép, virágos bokor alatt megterített asztalnál saját kezűleg töltötte ki a kávéjukat, és büszkélkedett a tejszín vastagságával, a tojás frissességével és az ízletes eperrel, amelyek mind azt bizonyították, hogy milyen jó gazdasszony is ő.

A falucskát egy masszív kerítés és egy erős fal ölelte körül, így zárva el a külvilág zűrzavartól. Csak a királynő legelszántabb bizalmasai léphettek be e titkos birodalomba, ami természetesen lehetőséget adott a legvadabb, és persze teljesen alaptalan pletykák terjedésére. A szóbeszéd szerint a paraszti idill mögött fényűző főúri orgiák zajlottak – mi más is történhetett volna ott? Ez a fülledt légkör pedig nem éppen kedvezett Marie Antoinette már amúgy is megrázott hírnevének, hiszen a valóság és a pletykák közötti határ egyre inkább elmosódott.

Mint ismeretes, a francia forradalom kitörése után a királynét letartóztatták, majd egy koncepciós per után nemzetellenes összeesküvés vádjával halálra ítélték. Mindössze hét évvel a luxusfalu felépítése után, 1793. október 16-án, a párizsi csőcselék nagy örömére nyilvánosan kivégezték.

A Hameau de la Reine jelentős része napjainkban is épségben áll: habár a pajta, amely bálteremként is funkcionált, a francia forradalom viharaiban súlyosan megsérült, az első császárság időszakában végleg elpusztult. A birtok többi részét azonban az 1990-es évek végén helyreállították, és szeretetteljesen megnyitották a látogatók előtt.