Mikor válik a háború elfogadhatóvá? - A béke csak közös alapelvek mentén létezhet.

Jámbor András szívből jövő érzései elárasztják, és a művelt közönség ünneplő tapsa kíséri őt, ahogyan a színpadon áll.

Az elmúlt hetek eseményei újabb háborús feszültségeket gerjesztettek a Közel-Keleten. Izrael végrehajtotta a támadását Irán nukleáris programjának kulcsfontosságú létesítményei ellen, és rendkívüli pontossággal semmisítette meg a síita vallási diktatúra atombomba előállításáért felelős legfontosabb személyiségeit.

Az első támadások során az iráni fegyveres erők vezérkari főnöke, az Iszlám Forradalmi Gárda parancsnoka, valamint az Iráni Atomenergia Szervezet vezetője, továbbá számos más tábornok és atomtudós életét vesztette. (Néhány nappal később az újonnan kinevezett vezérkari főnök is áldozatul esett.) Irán válaszul, a régóta elpusztítandó ellenségként számon tartott Izrael felé indított rakéta- és dróntámadásokat. Bár a zsidó állam védelmi rendszere szinte teljes mértékben megakadályozta a támadások többségét, a nagy számú támadóeszköz miatt néhány mégis elérte célját, épületeket rongált meg és civileket ölt meg.

A hétvégén egy újabb mérföldkőhöz érkezett az iráni tömegpusztító fegyverek ellen folytatott harc, amikor az Egyesült Államok légicsapásokat hajtott végre három nukleáris létesítmény ellen, amelyekről feltételezhető, hogy a fegyverek előállítására irányuló tevékenységeket folytatnak. A harcok részleteiről naponta érkeznek friss hírek, ám most inkább azt a szempontot szeretném kiemelni, hogy Magyarország perspektívájából miként értelmezhetjük ezt az újabb fegyveres konfliktust, és milyen következményekkel, valamint tanulságokkal gazdagodhatunk a folyamatokból.

Azzal szeretném kezdeni, hogy mi itthon azzal szembesülünk három éve nap mint nap, hogy a szomszédunkban háború dúl. Ebben az időszakban a milliót is meghaladhatta azoknak a száma, akik meghaltak, megsebesültek, rokkanttá váltak az ukránok ellen elkövetett orosz agresszió következtében. Az anyagi kár óriási, és több millió azoknak a száma, akik ukrán és orosz oldalról egyaránt elmenekültek a harcok elől.

A 2022-es év kezdetén, amikor az orosz invázió megindult, az Orbán-kormány határozottan támogatta Ukrajna gyors EU-tagságát. Azóta azonban ez a nézőpont drámai módon megváltozott. Mostanra a kormány folyamatosan a tűzszünet és a béke érdekében való fellépést hangsúlyozza, míg a magyar jobboldal egy jelentős része Ukrajnát állítja a támadás felelősségének középpontjába, mint áldozatot, akit Vlagyimir Putyin agressziója sújtott.

Az orosz narratíva melletti kiállás, valamint a hazájukat védő ukránok elítélése a hazai kormánypárti táborban olyan mértékűvé vált, hogy ősszel Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója egy megosztó kijelentést tett, amellyel felelőtlennek nevezte Volodimir Zelenszkij elnököt, amiért "háborús védekezésbe sodorta az országát". Szerinte mi, magyarok '56 emlékéből kiindulva "nem cselekedtünk volna így". (Ez a megnyilatkozás hatalmas felháborodást keltett, és Orbán Viktor miniszterelnök később hibának minősítette a kijelentést.)

Szerencsére Izrael megítélése a magyar kormány részéről nem szenvedett olyan drámai ingadozásoktól, mint ami a keleti szomszédunk, Ukrajna esetében megfigyelhető (2008-ban Orbán Viktor még levélben sürgette Ukrajna NATO-tagságának mielőbbi előmozdítását). Az orosz invázióval kapcsolatos kormányzati álláspont, mely az ukránok védelmét hangoztatja, Izrael helyzetére is alkalmazható lenne (emberek halnak meg nap mint nap Gázában és Iránban; sürgős fegyverszünet és békefolyamat elindítása szükséges, nem kellett volna a CIA-ügynökök közreműködésével provokálni a palesztinokat, stb.). Ennek ellenére, a közel-keleti helyzettel kapcsolatban nem hallunk ilyen megnyilvánulásokat, és ahogy már utaltam rá, talán jól is van ez így. De vajon ennyire eltérő lenne a két helyzet, hogy a magyar kormány különböző, elviekben nehezen összeegyeztethető értékeket hangsúlyozzon?

Úgy vélem, hogy vannak olyan lényeges párhuzamok, amelyeket a kormányzatnak mindenképpen érdemes figyelembe vennie. Izrael több mint hetven éve harcol a létfenntartásáért, és három jelentős háborút vívott a környező államokkal, mindig az önvédelem szándékával. Az első ilyen konfliktus 1948-49-ben zajlott, amikor Egyiptom, Szíria, Irak, Libanon és Transzjordánia indítottak támadást. 1967-ben Izrael saját határainak biztonsága érdekében lépett fel, míg 1973-ban a szomszédos országok – köztük Egyiptom, Szíria, Szaúd-Arábia, Jordánia, Irak, Líbia, Kuvait, Tunézia és Marokkó – közös erővel támadták meg a zsidó államot. A folyamatos vereségek következményeként az arab országok átálltak a reguláris hadseregek helyett a terrorszervezetek támogatására. Az évtizedek során néhány állam – az Egyesült Államok nyomására – békét kötött Izraellel, kezdetben Egyiptom, majd Jordánia, később pedig az Ábrahám-egyezmények részeként az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Marokkó és Szudán is csatlakozott ehhez a folyamathoz. A terrorizmus egyik legfőbb támogatója Irán, amely a Hamászt, a Hezbollahot és a jemeni huszikat fegyverzi, és ahol a vallási diktatúra célja Izrael megsemmisítése, valamint a nyugati civilizáció ellen vívott harc.

Áprilisban Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, hatvannapos ultimátumot intézett Iránhoz, amelyben arra szólította fel az országot, hogy kössenek megállapodást a nukleáris energia kizárólag békés célú felhasználásáról. A határidő leteltével, és mivel az együttműködés elmaradt, a helyzet tovább súlyosbodott. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is bírálta Teheránt, amiért nem biztosított megfelelő átláthatóságot a nukleáris programjukkal kapcsolatban. E fejlemények után Izrael másnap megkezdte katonai akcióit.

Természetesen az egész közel-keleti tűzfészek kialakulásának megértéséhez le kell szögezni azt a fontos tényt is, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete döntésének értelmében nemcsak a zsidóknak van joguk önálló államra Palesztinában, hanem az ott élő araboknak is.

Ez az önálló állam jelenleg csupán két, korlátozott szuverenitással bíró önkormányzatra oszlik - Gáza és Ciszjordánia -, és ehelyütt Izrael, a szomszédos arab államok, valamint a palesztin vezetők is felelősséggel tartoznak. Köztudott, hogy a Gázába irányuló segélyek nem kórházak, iskolák és bevásárlóközpontok létrehozására fordítódnak, hanem alagutak és rakétakilövő állomások építésére.

Hasonló helyzetet tapasztalhatunk Ukrajnában is, ahol az ukrán nép a fennmaradásáért harcol a rájuk támadó orosz erőkkel szemben. A Vlagyimir Putyin irányítása alatt álló orosz állam háborút indított, figyelmen kívül hagyva a kétoldalú megállapodásokat és a nemzetközi jog alapelveit, egy olyan szomszéd ellen, amely a saját szuverenitásáért küzd. Érdemes felidézni, hogy Oroszország és Ukrajna a kommunizmus összeomlása után Budapesten kötött megállapodást, amelyben Ukrajna vállalta, hogy lemond a területén található atomfegyverekről, cserébe Oroszország "örökre" garantálta az ukrán határok sérthetetlenségét.

A hatalmas túlerővel szemben most már több mint három éve ellenállnak. Az orosz agresszor két legfontosabb háborús célját egyelőre meghiúsították, hiszen egyrészt nemhogy három nap, de három év alatt sem tudta Moszkva elfoglalni Kijevet. Másrészt a NATO-t sem elrettenteni, sem távol tartani nem tudták Putyinék, hiszen a finn és svéd tagsággal jóval erősebbé vált a szervezet, mint amilyen az oroszok által kirobbantott háború előtt volt.

A hétvégi amerikai beavatkozás kapcsán érdemes megvizsgálni egy másik fontos aspektust is. Az 1950-es évektől kezdődően a Szovjetunió játszotta a főszerepet az Izraelt célzó támadások és az arab, valamint nemzetközi terrorizmus támogatásában. E történet szomorú epizódja a Magyarországot is érintő Carlos-ügy. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésével Oroszország ismét a nagyhatalmi ambíciók felé fordult, a korábban már látott módszerekkel. Újra jelentős erőforrásokat mozgósított a Közel-Kelet destabilizálására, amelynek részeként beavatkozott a szíriai polgárháborúba. (Ez a kockázatos vállalkozás az ukrán konfliktus következtében zárult le.) Irán annyira nem jutott volna el az atomfegyver előállításának küszöbére orosz támogatás nélkül. Hasonlóképpen, Észak-Korea sem bírna atomarzenállal, ha nem kapott volna segítséget a Szovjetuniótól és Kínától.

A világ számos országában, mint például az Egyesült Államokban, az Európai Unióban és Izraelben, a demokrácia elve érvényesül. Ezek az államok is időnként hibáznak, és hoznak olyan döntéseket, amelyek később megkérdőjelezhetők, azonban minden lépésüket a népképviselet és a nyilvánosság ellenőrzése kíséri. Ezzel szemben a diktatúrák, mint például a kommunista Kína, Észak-Korea, a vallási vezetők irányította Irán, valamint bizonyos aspektusaiban Oroszország és az arab világ, mentesek az ilyenfajta kontrolltól. Ezekben az országokban a párt vagy az istenített vezetők döntéseit nem lehet vitatni, a nyilvános diskurzus hiányzik, és a szabad választások intézménye is elérhetetlen. Ebből adódóan az ilyen rezsimek sorsa gyakran a fatális hibák elkövetésén alapul, és a népakarat végül elkerülhetetlenül elsöpörheti őket. Mindazonáltal addig is hajlamosak szembehelyezkedni a nemzetközi joggal és normákkal, általában a szuverenitásukra hivatkozva.

Amennyiben abban az utcában, ahol élünk, van egy személy, aki másokat toboroz arra, hogy éjszaka betörjenek a szomszédai ingatlanába, tönkretegyék a kerteket, majd pedig részben birtokba vegyék a közvetlen szomszéd telkét azzal az indokkal, hogy az mindig is az övé volt, akkor ezt nem lehet csupán annyival elintézni, hogy „ne veszekedjetek”. Valóban fontos, hogy zárják le az ellenségeskedést, de egyúttal világosan kell közölni, hogy elfogadhatatlan, ha valaki erőszakkal próbálja meg elvenni mások javát.

Nincs mit ünnepelni egyetlen háború kapcsán sem, hiszen minden egyes élet megőrzése értékes. Az itthoni fegyveres konfliktusok elutasítása ebből a nézőpontból teljesen helytálló. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy minden egyénnek és nemzetnek joga van az önvédelemhez, akár fegyveres formában is.

Jogos és elkerülhetetlen harcunk volt 1956-ban a fennmaradásunkért, és hasonló alapokkal küzd Izrael is, immár több mint hetven éve. Ugyanakkor az ukránok szabadságharca is megkérdőjelezhetetlen legitimitással bír az orosz agresszióval szemben. E hódító szándékokkal kapcsolatban ne ringassunk illúziókban, hiszen a közelmúltban Putyin elnök nyíltan kifejtette, hogy...

az oroszok és az ukránok egy nép. Ebben az értelemben egész Ukrajna a mienk. (...) Van egy régi szabály: ahová egy orosz katona beteszi a lábát, az már a miénk.

Nos, ezt a szabályt 1945 és 1991 között mi is átélhettük.

Ha minden háborút el akarunk ítélni, akkor ezt tegyük meg, bár talán nem lenne igazságos. Ha elismerjük, hogy a fegyveres védekezés, például az önvédelem, jogos és elismerésre méltó dolog – mint ahogy mi, magyarok is tettük 1956-ban –, akkor érdemes ennek szellemében cselekednünk. Nem helyes, ha belpolitikai érdekek vagy más megfontolások alapján nem alakítunk ki általános normákat, és nem tartunk ki elveink mellett. Az általános szabályok ugyanazt a célt szolgálják, mint a jogi keretek: lehetővé teszik, hogy életünk kiszámíthatóbb, az önkény és a visszaélések nélküli, tehát szabad legyen.

A nemzetközi jog és a nemzetközi szervezetek szerepe kiemelkedő jelentőségű napjaink világában. Olyan szövetségek, mint az Európai Unió és a NATO, alapvető keretet biztosítanak a nemzetek közötti együttműködéshez. Ugyanakkor ezek a struktúrák sem mentesek a kritikától; például az ENSZ tekintélye is csorbát szenvedett a Hamász Izrael elleni támadásai nyomán napvilágra került visszaélések következtében. E helyzetek rávilágítanak arra, hogy a nemzetközi közösségnek folyamatosan dolgoznia kell a megbízhatóság és az integritás fenntartásán.

Sajnos nem ez a valódi célja annak a kampánynak, amelyet a magyar kormány egyre feszültebb hangnemben folytat keleti szomszédunk ellen. Az ukrán elnök arcképe szinte mumusként kísér minket országszerte, és folyamatosan azt halljuk, hogy milyen fenyegetéseket rejthet magában Kijev uniós tagsága, amit nekünk mindenképpen meg kell akadályoznunk. Érdekes módon, ezek a problémák 2022-ben éppen úgy jelen voltak, mint napjainkban.

Úgy látszik, hogy már kevésbé emlékszik a hazai jobboldal arra, hogy mennyire sértőnek találták a szocialisták kampányát, amikor 23 millió román munkavállalóval riogatták a magyar polgárokat. Korábbi írásaimban már érveltem amellett, hogy véleményem szerint hibás a kormány jelenlegi álláspontja az ukrán EU-csatlakozás ügyében. Pár hónapja azt javasoltam, hogy az "Igen, de nem most" legyen Magyarország véleménye ebben az ügyben.

Az elmúlt héten Magyar Péter bejelentette, hogy nem támogatja Ukrajna gyorsított EU-csatlakozását, és azt javasolja, hogy erről a kérdésről később népszavazás keretében döntsünk. Ez a megnyilatkozás különösen figyelemre méltó, mivel a Fidesz nemzeti konzultációjára alapozva szervezett Tisza-konzultáción a résztvevők 58%-a az ukrán csatlakozás mellett foglalt állást. Magyar Péter lépése taktikai szempontból is érdekes, hiszen ezzel ismét elkerül egy nyílt konfrontációt a Fidesszel egy fontos ügyben, ugyanakkor egyre inkább rávilágít arra, hogy a legnagyobb ellenzéki koalíció megnyilatkozásai mögött döntően rövid távú, taktikai megfontolások húzódnak. Ezt a stratégiát figyelhettük meg az átláthatósági törvény, valamint a gyülekezési szabadság korlátozása, például a Pride eseményei kapcsán is.

Egyre sürgetőbbé válik tehát a kérdés, hogy mit is szimbolizál valójában a Tisza, és hogy kik állnak mögötte. A helyzet bonyolultságát tovább fokozza az a nemrégiben napvilágra került botrány, amely Magyar Péter pártjának aktivistáit érinti. A kiszivárgott beszélgetésekben az önkénteseiket lealacsonyító jelzőkkel illetik, mint például alkoholista és szellemi fogyatékos, ráadásul szóba kerülnek orosz álnévvel operáló profilok létrehozásának tervei is.

Az utóbbi időszakban a kormány és az ellenzék részéről egyre inkább felütik fejüket a taktikai lépések, amelyek a politikai táj részei. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy erős elveink legyenek, amelyeket határozottan képviselünk. Fontos, hogy itthon és külföldön is képesek legyünk együttműködni másokkal, még ha kritikusaink is, hazánk érdekeinek szolgálatában. Értékeljük azokat a demokratikus szövetségeket, amelyekhez tartozunk, mert most, talán soha nem látott szükség van rájuk Magyarország számára.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet élén áll, jogi szakértelemmel bír, liberális politikai nézeteket vall, és egykor miniszteri tisztséget is betöltött.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.