**Nyílt levél a nőgyógyásznak, aki elutasította a vizsgálatot** Tisztelt Doktor Úr/Nő! E levelet nem csupán a szavaim kifejezésére írom, hanem hogy megosszam Önnel azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek bennem fogalmazódtak meg az Ön által nyújtot

De cserébe felírt egy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót, amit súlyos betegeknek szoktak adni.

A tiszteltet szándékosan hagytam le a megszólításból, mivel sajnos nem sikerült kivívnia azt. Hiába történt évekkel ezelőtt az eset, még mindig tisztán emlékszem arra az arroganciára és az "essünk túl rajta" attitűdre, amit az irányomban mutatott.

Megértem, hogy nem vagyok orvos, de emberként szeretném, ha legalább emberszámba vennének. Nagy csalódás volt számomra, hogy a vizsgálatra nem voltak hajlandók. Elkeseredésemben fordultam Önhöz, egy nagyon jó barátom, aki egészségügyi dolgozó, javaslatára, miután mindenki, akivel eddig beszéltem, képtelen volt megmondani, miért okoznak a menstruációs fájdalmaim olyan elviselhetetlen kínokat, hogy napokig képtelen vagyok felkelni az ágyból, sőt, még az is nehezemre esik, hogy egyik oldalról a másikra forduljak.

Valóban, a legnagyobb jóindulattal és bizakodással léptem be, különösen azért, mert rengeteget hallottam jót Önnel kapcsolatban. Azt mondták, hogy fiatal és tele van lelkesedéssel, még nem hagyta, hogy a szakma megviselje. Arról is beszéltek, hogy alapos, végtelenül barátságos és mindig kész segíteni.

Hát...

Az én tapasztalatom teljesen eltérő volt abban a körülbelül három percben, amíg kifejtettem, miért érkeztem ide.

Lehet azt gondolni, hogy a menstruációs fájdalom női hiszti. Legalábbis feltételezem, hogy ezt hihette, mert ugye ennél többet hozzám sem szólt, hiába kérdeztem. Ha valaki van olyan szerencsés, hogy ezt sosem élte át, az gondolhatja, hogy tényleg csak én fújom fel a dolgot. De orvosként pontosan tudnia kellene, hogy ez nem normális.

Azóta már tudom, hála egy olyan kollégának, aki szerencsére nem küldött el a recepttel a kezemben. Egy olyan recepttel, amelyről kiderült, hogy lórúgásnyi fájdalomcsillapítót tartalmaz, amit általában végstádiumú daganatos betegeknek írnak fel, hogy enyhítsék a szenvedéseiket. Ezt persze nem mondta el, de egy másik egészségügyi ismerősöm felhívta rá a figyelmemet. Még jó, hogy nem váltottam ki, mert ki tudja, milyen következményekkel járt volna számomra.

Ha figyelmen kívül hagyom az orvosi pecsétet, és azt a tényt, hogy elvileg azért esküdött fel, hogy másokat meggyógyítson, akkor nőként úgy vélem, hogy kifejezhette volna nagyobb együttérzést.

Kíváncsi lennék, hogy mit tenne, ha a saját lánya kerülne hasonló helyzetbe. Vajon ő is csupán egy diagnózist kapna, anélkül, hogy mélyebbre ásnának az okok feltárásában? Az a benyomásom, hogy mindenhol azt hangoztatják, hogy ne diagnosztizáljuk magunkat, de nekem még ezzel a tudással is többet sikerült elérnem, mint az Önöknél tett látogatás során. És a legironikusabb az egészben, hogy ezért még pénzt is adtam. Igen, elismerem, én voltam a naiv, egy forintot sem lett volna szabad kifizetnem.

Emberségemben és nőiességemben alázott meg, és nagyon bánom már, hogy akkor nem léptem a tettek mezejére, mert elárulhatom: Ön nem való orvosnak. Egy nő, aki amúgy is kiszolgáltatott a nőgyógyásznál - és akinek olyan dolgokat is elmond, amit talán még a legjobb barátnőjének sem -, azt reméli, hogy az információk birtokában az orvos segíteni tud a probléma kiderítésében. De nem így lett. Sőt, konkrétan úgy éreztem, hogy ki lettem dobva a rendelőből.

Ebédszünetre sietett? Esetleg egy randi várta? Senki más nem állt sorban előttem, így a sietség okát máig nem tudom megfejteni. Azonban egy dolgot biztosan megértettem, és ezért hálás vagyok: a csalódottságom közepette olyan doktornőt találtam - igen, nagybetűvel -, aki szinte azonnal elindított azon az úton, amelyen jelenleg is járok. Egyetlen vizsgálattal sikerült felfednie a fájdalmam okát. Ráadásul annyira kedves, hogy úgy érzem, mintha egy barátnőmmel beszélgetnék, nem pedig egy olyan orvossal, aki a dr. címke miatt többnek képzeli magát, mint amilyen valójában.