Putyin olyan ügyesen húzta az időt, hogy most éppen a legfontosabb szövetségese kerülhet abba a helyzetbe, hogy kirúgja őt a kulcsfontosságú pozíciójából.
Irán drámai veszteségeket szenvedett el az Izraellel vívott 12 napos háborúja során, kifejezetten a légvédelmi képességeit amortizálták le súlyosan. Bár ennek mértékéről mostanáig nem tudunk biztosakat, a beszámolók szerint odaveszhetett az ország legmodernebb rendszereinek döntő része, ez pedig az eddig sem túl acélos légierőt még kitettebb helyzetbe hozta. Jelenleg Teheránnak nincs túl sok mozgástere, hogy az eddigiektől eltérően kezdjenek hozzá a kulcsfontosságú képességeik újjáépítésének, mégis az elmúlt időszak csalódásai arra késztetik a síita hatalmat, hogy az oroszok helyett egy egészen másik szövetségesével kezdjen el mélyebb katonai együttműködés kiépítésébe.
Június 5-én nyilvánosságra került egy jelentés, amely szerint Teherán már a háború kitörése előtt jelentős mennyiségű anyagot rendelt Kínától ballisztikus rakéták építéséhez. A The Wall Street Journal értesülései szerint a tranzakció körülbelül 800 fegyver összeszereléséhez elegendő ammónium-perklorátot érintett, ami a szilárd meghajtóanyagú rakéták egyik kulcsfontosságú összetevője. Érdemes megjegyezni, hogy a szállítmányokat a nyári hónapokra tervezték, de a helyzetet bonyolíthatja, hogy a síita hatalom súlyos veszteségeket szenvedett el Izraeltől. A rendelés a Pishgaman Tejarat Rafi Novin Co. nevű iráni cégtől érkezett, és a hongkongi Lion Commodities Holdings Ltd.-hez került.
A jelentés írói azt a következtetést vonták le, hogy a veszélyes anyagok egy részét Teherán a szövetséges jemeni húszi lázadóknak szánta, de a többség maradt volna az országban, hogy a 2024 októberében súlyos károkat szenvedett gyártóüzemek újraindításához használják. A rendelés leadása annak a jele, hogy az iráni döntéshozók nem igazán számoltak a közeljövőben egy súlyos konfliktus lehetőségével. Bár egyes értelmezések alapján ez lehet éppen ennek a fordítottja is: már előre egy súlyos ütésváltásra készültek, előre leadták a rendeléseket. Az izraeli légitámadások első tapasztalatai mindenesetre arra utalnak, hogy Iránt meglepetésként érte a bombázás. Ezt jól mutatja, hogy a legfontosabb atomtudósokat és katonai vezetőket ekkor a saját otthonukban érték a rakéták.
A háború végét követően azonban radikálisan megváltozott a helyzet: Iránnak most lényegesen szélesebb körű háborús infrastruktúrát kellene helyreállítania, mint valaha.
Jeruzsálem döntéshozói nem csupán az atomlétesítmények megsemmisítésére összpontosítottak, hanem a légierő gépeit, a légvédelmi rendszereket, a hadiipari komplexumokat, valamint a Forradalmi Gárda több kulcsfontosságú központját is célba vették. Teheránban pedig már tudatában vannak annak, hogy a hazai katonai gyártási kapacitásaik messze elmaradnak a szükségletektől, ezért aktívan keresik a fegyverek beszerzésének lehetőségeit.
A kínai-iráni együttműködés ezen a téren nem újkeletű, hiszen már korábban is történt egy tragikus eset, amikor egy szállítmány a dél-kínai területen felrobbant. Ennek következtében 18 ember életét vesztette, és több százan megsérültek. Az incidens során összesen 260 darab kis hatótávolságú rakétához elegendő ammónium-perklorát érkezett, bár ezt Teherán hivatalosan cáfolta.
A történet egy érdekes aspektusa, hogy Oroszország és Kína egyaránt jelen volt Iránban, ám ennek ellenére mindkét atomhatalom cserbenhagyta Teheránt. A korábbi, látványos kiállások és a fokozódó katonai együttműködés ellenére, a várakozásokkal ellentétben, a két ország nem lépett fel hatékonyan Irán támogatására. Vlagyimir Putyin orosz elnök már kezdetektől fogva béketeremtő közvetítőként kívánta feltüntetni magát, hasonlóan ahhoz, ahogy Donald Trump, az Egyesült Államok korábbi elnöke is elképzelte ezt a szerepet. A diplomáciai erőfeszítések, bár hangzatos ígéretekkel tarkítva zajlottak, végül nem hoztak érdemi eredményeket. Az iráni külügyminiszter, Abbász Aragcsi személyesen utazott Moszkvába, hogy Oroszország segítségét kérje, amelyet Putyin ígéretet tett, de a vezető diplomata valószínűleg többet várt el ennél a nehéz helyzetben.
Moszkva például nem volt képes teljesíteni a legkorszerűbb harci repülőgépek és katonai helikopterek szállítására vonatkozó megrendeléseit, és a 2024-ben megsemmisített eszközök pótlása is meghaladta a lehetőségeit.
A síita rezsim nem véletlenül tapasztalhatja meg azt a kettős csalódást az oroszokkal kapcsolatban:
A már beszerzett haditechnikai eszközök nem tudtak elegendő védelmet biztosítani Izrael offenzívái ellen, miközben Moszkva saját geopolitikai érdekei miatt nem sietett a kért támogatás nyújtásával.
Ebben a szituációban teljesen érthető, ha a katonai vezetők inkább más országok támogatását keresnék a légierő megerősítése érdekében.
A síita hatalom gondolkodására jelentős hatással lehet az a közelgő esemény, mely 2025 májusának elején zajlik: az indiai (IAF) és pakisztáni (PAF) légierő között várhatóan nagyszabású légi összecsapásra kerül sor. Meg nem erősített források szerint Iszlámábád a győztes oldalra kerülhet, hiszen a hírek szerint a kínai J-10C típusú, negyedik generációs vadászgépek PL-15E rakétákkal felfegyverkezve több francia Rafalét is megsemmisítettek, valamint két szovjet-orosz gyártású gépet is eltüntettek a légterből. Bár az összecsapás után számos tanulmány született, amelyek a PAF felderítési, megfigyelési és jelzavarási képességeit magasztalják, a nemzetközi közvéleményben a kínai vadászgépek megítélése drámaian megemelkedett. Ezen fejlemények arra ösztönözhetik Teheránt, hogy újragondolja stratégiáját és szövetségi kapcsolatait a régióban.
A klasszikus partner helyett érdemes inkább a keleti szomszédhoz hasonló modern vadászgépekre fókuszálnia a fegyverkezés terén.
A kínai közösségi médiában elterjedt az a vélemény, hogy Teheránnak sokkal inkább a keleti nagyhatalom fegyvereire kellett volna támaszkodnia az Izrael elleni összecsapások során. Ezt a nézőpontot erősíti meg az állami CCTV állítása, amely szerint Peking látva az események alakulását elkezdte a Közel-Keleten népszerűsíteni a J-35-ös, ötödik generációs vadászgépeit (ezek között egyébként Irán nem bukkant fel). Bár ezek a típusok egyelőre nem bizonyítottak még éles helyzetben, a PAF már több tucattal rendelt be belőlük. Ebből a szempontból Peking egyértelműen az Egyesült Államokkal próbálja meg felvenni a versenyt, mivel Washington nagyon óvatosan bánik a legmodernebb fegyvereinek eladásával. Szemlélteti mindezt az is, hogy még a legszorosabb szövetségeseknek számító arab monarchiák sem kaptak F-35-ösöket.
A fentiek tükrében nem meglepő, hogy Teherán a J-10C vadászgépek beszerzése iránt kezdett érdeklődni. Június 26-án került sor a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) keretein belül a védelmi miniszterek találkozójára, ahol Aziz Nasirzadeh, Irán védelmi minisztere is részt vett. A megbeszélések során a közel-keleti ország politikai vezetője kifejezetten kedvező hangnemben közelítette meg Kínát, és a háttérben folytatott informális találkozók során jelentős hadi- és repülőgépipari szakemberekkel is eszmecserét folytatott. A találkozók eredményeként a felek valószínűleg megállapodtak a technológiaátadás részleteiről is.
Az iráni légierő megújulásának sürgető szükségességét leginkább az jelzi, hogy a haderő gerincét az Izrael ellen folytatott harcok előtt főként az F-14-es Tomcat vadászgépek alkották. E gépeket Irán még abban az időszakban szerezte be az Egyesült Államoktól, amikor Teheránban a sah által vezetett Amerika-barát kormányzat állt hatalmon. Ez azt jelenti, hogy a légierő technológiája 1979-nél régebbi, miközben a rivális légierejének legmodernebb eszközei, mint az F-35-ösök, valamint a szintén korszerű, de valamivel idősebb F-16-osok és F-15-ösök dominálnak. Ilyen körülmények között Irán gyakorlatilag esélytelen helyzetbe került, még a legelvakultabb vélemények is elismerik, hogy a légvédelemre helyezett hangsúly elsősorban Jeruzsálem elrettentését célozta. Az iráni döntéshozók a közelmúltban orosz technológiával, konkrétan Szu-35 Flanker vadászgépekkel próbálták növelni légierőjük versenyképességét; a döntés 2023 végén született meg. Eredetileg 24 darab, dupla hajtóműves, kiváló manőverezési képességekkel rendelkező, 4,5. generációs vadászbombázó beszerzését tervezték, de ezek...
A szállítmányok még mindig késlekednek, pedig a jelenlegi körülmények között óriási szükség lenne rájuk.
Teheráni döntéshozók úgy számolnak, hogy a J-10C versenyképesebb lehet az orosz Szu-35-ösnél, ráadásul jóval barátibb szám szerepel az árcédulán is. Egyes információk szerint Irán már 2021-ben is szerette volna ezt a típust beszerezni, de akkor még Pekingben tartottak a nyugati szankcióktól, ezért inkább elutasították a szállításokat. A beépített AESA radarokkal, WS-10B hajtóművel és PL-15 levegő-levegő rakétákkal felszerelt járművet Kína eredetileg az F-16 versenytársának szánta, állításuk szerint viszont jobbak annál, ennek minden kétséget kizáró bizonyítására még nem került sor.
Bár Teherán hivatalosan még nem mondta le az orosz fegyverrendelést, a helyzet így is aggasztó lehet Moszkva számára. Az orosz és a kínai vadászgépek eltérő infrastruktúrára van szükségük, így a gazdaságilag nem túl stabil síita rezsim valószínűtlen, hogy egy időben képes lenne két különböző, modern vadászgép típust hadrendben tartani.
Kína Iránnal kapcsolatos helyzete kettős kihívások elé állhat: Oroszország befolyásának csökkenése új lehetőségeket teremt számukra, hiszen Pakisztán mellett egy új, jelentős katonai partnerre lelhetnek, aki nagy volumenben vásárolhatja fel a fejlesztéseiket. Ugyanakkor ez a helyzet komoly kockázatokat is rejt, mivel Peking már régóta dolgozik a Perzsa-öböl nyugati részén való pozícióinak megerősítésén, és a nyersanyagok mellett egyre inkább a kereskedelmi, logisztikai és technológiai aspektusok kerülnek a középpontba. A például az Egyesült Arab Emírségek esetében felmerült, hogy a kínai J-35-öst választják az F-35 helyett, bár ennek következményei még kérdésesek az Egyesült Államok lehetséges reakciói miatt. Más országok viszont nem mutatnak ilyen irányú érdeklődést. Irán és Izrael közötti konfliktus azonban világossá tette a monarchiák számára, hogy a legkomolyabb fenyegetést továbbra is a síita hatalom jelenti. Két esemény különösen hangsúlyos volt ebben: a Hormuzi-szoros esetleges lezárásának kilátása, valamint a Katarban található el-Udeid amerikai légibázis elleni támadás.
Kína gyakorlatilag kockára tenné azokat a precízen kialakított kapcsolatait, ha Iránhoz túl fejlett fegyverek jutnának el.
Ezért valószínű, hogy Teherán helyzete ambivalens módon alakul: kapna is, meg nem is. Ez a helyzet mindkét fél számára hasznos lehet, hiszen Peking így elkerüli a közel-keleti stratégiai szövetségesei elvesztését, miközben saját hadiiparát is tudja működtetni. Irán viszont kifejezetten rászorul arra, hogy minden lehetőséget kihasználjon; így a régebbi, de nemzetközi szinten sikeres J-10C vadászbombázók is megfelelő választásnak bizonyulhatnak számukra. A légvédelmi kapacitásuk fejlesztése azonban kulcsfontosságú, mivel csak így növelhetik az esélyeiket arra, hogy elrettentsék Izraelt a támadásoktól. Bár már megjelentek kisebb drónelleni rendszerek az országban, a cél az lenne, hogy többrétegű, sokoldalú rendszereket alakítsanak ki, különböző hatótávolságokkal. Ezen rendszerek kiépítése azonban időigényes folyamat, és nem elképzelhetetlen, hogy Jeruzsálem nem fog tétlenül várni, míg a síita hatalom megerősödik, hanem hamarosan újra beveti vadászbombázóit.
