"Soha nem létezett és a jövőben sem fog olyan teniszező születni, mint ő!"
Közel két hónapja, 83 éves korában meghalt Toomas Leius észt teniszező, akinek hatalmas karriert jósoltak - ő lett az első szovjet, aki nyert Wimbledonban, igaz, csak a juniorok között -, végül mégis a felesége meggyilkolása miatt vált híressé. A Szovjet Othello története.
Toomas Leius 1941. augusztus 28-án látta meg a napvilágot Tallinnban, egy értelmiségi háttérrel rendelkező családban. Szülei, Algi és Karl 1940 novemberében kötötték össze életüket, ám Toomas születésére már nem volt együtt a család, mivel az apát besorozták. Így a kisfiút csak 1944 őszén ölelhette magához először az apja.
A szülők zeneiskolába küldték, ott tehetségesnek is tartották, és nagy jövőt jósoltak neki, ő azonban a sport mellett döntött.
A háború után Leius édesapja előbb sofőrként, majd egy bútorszövetkezet igazgatótanácsának elnökeként, illetve egy bútorgyár igazgatóhelyetteseként dolgozott. A pingpongasztalokat is gyártó szövetkezettől nem messze edzett az asztalitenisz-válogatott, a fia gyakran ott lebzselt.
De nem csupán ezt a sportágat próbálta ki: a kosárlabdában és a röplabdában is városbajnoki címet nyert a juniorok között, emellett focizott, atletizált, és mivel a lakásuk közelében található a város egyetlen teniszpályája, a tenisz világába is belekóstolt. Tízévesen pedig már el is bűvölte ez a sportág, és egy életre megszerette.
Egyszer csak Evald Kree edző elhatározta, hogy új tehetségeket keres az iskolában, és megkereste Toomast, hogy szeretne-e részt venni a próbán. A fiú magabiztosan és ügyesen oldotta meg az edző által elé tárt kihívásokat, bizonyítva, hogy nemcsak tehetséges, hanem elhivatott is.
Ez a pár perc megváltoztatta az egész jövőmet a sport világában.
- emlékezett vissza később.
Bár otthon alig játszott hangszeren, a zeneiskolát elvégezte, az ott eltöltött idő pedig nem veszett kárba, hiszen rengeteget profitált a ritmusérzékből.
Toomas kiemelkedett a társai közül, és rendre legyőzte az idősebb versenytársakat. 1957-ben debütált az észt felnőtt bajnokságban, ahol bravúros teljesítménnyel bejutott az elődöntőbe, és végül bronzérmet szerzett. A következő évben már senki sem állíthatta meg a pályafutásának felfelé ívelő ívét.
Tizenhat éves korában elnyerte a Szovjetunió Sportmestere címet, ezzel ő lett az ország legfiatalabb birtokosa ennek a rangos elismerésnek. Tizenhét évesen már külföldi versenyeken is részt vehetett, először Romániában, majd Indiában próbálhatta ki magát a nemzetközi porondon.
1959-ben aztán Wimbledonban megnyerte a junior versenyt, ráadásul úgy, hogy egyetlen szettet (egyes források szerint egyetlen adogatást) sem veszített.
Már előre éreztem, hogy a győzelem az enyém lesz, teljes mértékben magabiztosan léptem a színpadra. Rivális? A világban senki sem állhatott mellettem. Ám a siker emelkedett feszültsége mellett egy másik dolog foglalkoztatott: a záróbankett tánca, ami igazi kihívásnak tűnt számomra.
- Emlékeztetett vissza egy 2017-es beszélgetés során.
A kiemelkedő tehetséggel megáldott sportoló, Leius, edzője, Evald Kree hatalmas bizalommal tekintett rá, olyannyira, hogy fogadást kötött a nyolcszoros Grand Slam-bajnok Fred Perryvel. A tét az volt, hogy Leius képes lesz legyőzni a döntőben a brazil Ronald Barnest. Végül Leius győzelme 25 fontot hozott a konyhájára, ezt az összeget a brit teniszikon, Perry biztosította számára.
Az 1959-es torna igazán emlékezetes élmény volt számára, hiszen először lépett a felnőttek mezőnyébe. Bár az első fordulóban sajnos vereséget kellett elszenvednie, a korai kiesők számára kialakított vigaszági versenyek során megmutatta valódi tehetségét, és egészen az elődöntőig jutott.
"A második héten napközben ezen a felnőtt tornán, este hatkor pedig a centerpályán a junioroknál játszottam" - mesélte.
A siker olyan inspiráló energiát hozott magával, amely késztette a tisztségviselőket a tenisz sportágának fejlesztésére. Ennek eredményeként új csarnokok és pályák építésének tervei kezdtek körvonalazódni. Az Észt Teniszszövetség akkori elnöke ígéretet tett arra, hogy amint befejeződik a Kalev sportegyesület új létesítménye, 25 új Leiust fognak felkészíteni a sportágra.
Toomas anyja csak ennyit mondott:
Soha nem létezett és valószínűleg nem is fog megjelenni olyan teniszező, mint ő!
23-szor lett észt bajnok (egyesben kilencszer, párosban hatszor és vegyes párosban nyolcszor), 10-szer a Szovjetunió bajnoka (egyesben és vegyes párosban négyszer, párosban pedig kétszer). Nem meglepő, hogy Észtországban háromszor választották az év sportolójának.
Kétszer szerepelt az elődöntőkben Monte-Carlóban és Rómában, emellett kiemelkedő teljesítményt nyújtott Nápolyban és Marseille-ben is. A Grand Slam tornák között kezdetben csupán Wimbledonban indult, míg a US Openen 1962-ben debütált, de sajnos a második körben búcsúzott – ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy az Egyesült Államokban fellépett. 1965-ben a Roland Garroson, majd 1969-ben az Australian Openen is pályára lépett.
A karrierje csúcspontját a Garros tornán érte el, ahol senki sem tudja, milyen messzire juthatott volna, ha a politika nem avatkozik közbe. Miután három győzelmet aratott, a nyolcaddöntőben az amerikai Bill Hughes várta, de már akkor is sejthető volt, hogy az indiai Ramanathan Krishnan és a dél-afrikai Cliff Drysdale összecsapásának győztese következik. A két mérkőzés egy időben zajlott, és Leius két 6:3-as szettel indította a meccsét, de közben a másik küzdelem kimenetele is egyre inkább lekötötte a figyelmét.
Leius így mesélt az eseményekről: "Hughes ügyesen kihasználta a helyzetet, elvette tőlem az adogatásomat, és ezzel elszalasztottam az első szettet. A következő is hasonlóan alakult." De a döntő játszmára összeszedte magát, és 9:7-re diadalmaskodott, bár a győzelem végül mégsem hozott megnyugvást számára.
Drysdale is megvívta a maga csatáját, hiszen a Szovjetunió éppen az apartheid elleni harc egyik élharcosának számított, és a szovjet sportolók számára tilos volt dél-afrikai ellenféllel küzdeniük. Ennek következtében Leiusnak a legjobb nyolc között vissza kellett vonulnia.
Ez nem volt az első alkalom, hogy Dél-Afrika került a középpontba a történeteiben. Egy évvel korábban például a beckenhami teniszversenyen megmérkőzött az új-zélandi John McDonalddal, és a sajtó tévesen azt állította, hogy McDonald dél-afrikai származású. A szovjet delegáció úgy döntött, hogy távozik a szégyenletes incidens után, ám szerencsére hamarosan kiderült a valóság, így Leius maradhatott, és végül eljutott a döntőig, ahol megmutathatta tehetségét.
Egy hónappal a Roland Garroson bekövetkezett esemény után újra dél-afrikai vetélkedő várta, ám a wimbledoni első fordulóban váratlanul kiállt Frew McMillan ellen, akit végül sikerült legyőznie. Ez alkalommal nem volt félreértés, hiszen a sportoló a mérkőzést megelőző napon egy táviratot kapott Moszkvából, amely új kihívások elé állította őt.
A nagymama felépült!
Ez azt jelentette, hogy megszüntették a Dél-afrikai Köztársaság elleni bojkottot.
Leius utolsó jelentős eredménye az 1971-es Roland Garros vegyes páros döntője volt, ahol a skót Winnie Shaw-val az oldalán kikaptak a francia Jean-Claude Barclay, Francoise Dürr kettőstől.
A jelentős sikereknek természetesen megvoltak a maguk árnyoldalai is. Egyszer például feketekereskedelem miatt egy évre eltiltották a külföldi utazástól. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a családi életük zökkenőmentes, minden a legnagyobb rendben zajlik. Amikor azonban megismerte Annát, akivel később összeházasodott, új fejezet kezdődött az életében. 1967-ben megszületett lányuk, Dorisz, aki sajnos tragikus módon, mindössze 21 évesen vesztette életét egy autóbaleset következtében.
Minden a legnagyobb rendben zajlott, amíg a teniszező utol nem érte a szerelem varázsa, amikor megismerkedett Ene Visnapuval, a varietétáncosnővel. Barátai figyelmeztették, hogy Ene életstílusa túlzottan fényűző, de őt teljesen elbűvölte a nő bája. Anna, akivel addig együtt volt, háttérbe szorult, és néhány hónappal az első találkozójuk után a teniszező feleségül vette a táncosnőt. Ám Ene igényei nem ismertek határokat: a csillogás és a rajongás mellett folyamatosan újabb kalandok után vágyakozott, miközben a drága ajándékok is elengedhetetlenek voltak számára.
Miközben férje pályafutása egyre inkább lefelé tartott, ő nem hagyta figyelmen kívül a férfiak társaságát. Később találkozott egy neves színházi rendezővel, akinek hatására végül úgy döntött, hogy elhagyja házasságát.
Leius életét gyökeresen felforgatta felesége hűtlensége; úgy érezte, mintha a világ összedőlt volna körülötte. Az elkeseredés mélyére süllyedt, és a fájdalmát italban kereste, ami végül az egészségét is tönkretette.
1974 májusában egy bárban történt verekedés után letartóztatták. Ene meghallotta, mi történt, és hazasietett Moszkvából, hogy támogassa volt férjét, ugyanis szakításuk ellenére továbbra is úgy gondolta, hogy jó viszonyban maradhatnak. Így aztán a régi, közös lakásukban szállt meg.
1974. május 12-ről 13-ra virradó éjszaka - csupán néhány nappal azután, hogy Leius feltételes szabadlábra helyezése megtörtént - Ene telefonhívást kapott aktuális szerelmétől. Amikor letette a telefont, a teniszező hevesen követelte, hogy térjen vissza hozzá. Ene azonban határozottan visszautasította a kérését. Ekkor Toomas dühében rátámadt, az ágyra lökte, és egy párnát nyomott az arcára, így szörnyű feszültség alakult ki közöttük.
A táncosnőnek esélye sem volt az erős, izmos sportolóval szemben.
Toomas Leiustot gyilkosság vádjával nyolc év börtönbüntetésre ítélték, az ítélet kihirdetése pedig különös módon a 33. születésnapjára esett, 1974. augusztus 28-án. Míg a rácsok mögött töltötte idejét, nem csupán a saját lelkiismeretével küzdött, hanem edzéseket is tartott a többi rab számára, sportversenyeket szervezett, így próbálva megőrizni a reményt és a motivációt a nehéz körülmények között. Jó magaviselete eredményeként csupán három év elteltével szabadlábra helyezték. Ezt követően újra megnősült, és a családja bővült, három új gyermek érkezett az életébe.
Később edzősködött Üzbegisztánban, Grúziában, Németországban és Finnországban. 1997-ben tért vissza Észtországba, 1999-től 2001-ig a helyi Fed Kupa-csapat szövetségi kapitánya is volt.
2008-ban prosztatarákkal diagnosztizálták, és az orvosi szakvélemény szerint mindössze három százalék esélye volt a gyógyulásra. Ám a kezelés hatásosnak bizonyult, és Leius még 17 évet élt. Végül 2025. február 7-én hunyt el Tallinnban.
