Tapsolunk, miközben a szívünk mélyén fájdalom lüktet, és sokan közülünk úgy érzik, hogy ez a csendes szenvedés végeláthatatlan.

A taps végigkíséri az előadás végét, még ha a szívünk mélyén inkább zokogni lenne kedvünk. Ez is csak egy automatizmus, hiszen amikor Florian Zeller A fiú című darabja véget ér a Dunaújvárosi Bartók Színházban, a színészek mély meghajlással köszönik meg a közönség figyelmét. Mi pedig, a döbbenet csöndjét megtörve, tapsot kavarunk. A nézőtéren többen is szipognak, könnyekkel küszködnek, és a színészek között is akad, aki a saját érzelmeit próbálja elrejteni. Őze Áron, a színház igazgatója, a hangszórón keresztül szólítja meg a közönséget, bejelentve, hogy az előadás után szakember segítségével folytatódik a beszélgetés arról, amit az elmúlt két órában átélhettünk. Figyelem, spoileres tartalom következik, mert erről a témáról másként nem is lehet szót ejteni.

Marton Róbert, az apa, Pierre, a könnyeivel küzd. Györgyi Anna, az anya, Anne megrendülten lép előre. Csiby Gergely, a fiú, Nicolas, még a szerepébe merülve keresi a tekinteteket. Holecskó Orsolya, a nő, Sofia - aki miatt Pierre lelépett otthonról - szeme párásan csillog, amint meghajol.

Mi meg ünnepeljük a pillanatot, tapsolva állunk a színpad előtt. Tapsolunk, holott a szívünk mélyén inkább keserű könnyekre lenne szükségünk. A nézőtéren sokan halkan zokogva élik meg a történteket, szipogások hangzanak fel a sötétben. Próbáljuk feldolgozni mindazt, amit az elmúlt két órában a színpadon tanúi lehettünk.

Nem könnyű feladat. Talán meg sem valósítható. Kérdéses, hogy a társadalom valóban fel van-e készülve egy ilyen jellegű előadásra. Különösen egy olyan országban, ahol a párbeszéd képessége csak ritkán bukkanna fel, és ahol a másikra való odafigyelés gyakran elmarad; ahol a szociális háló inkább nem segít, mintsem hogy elkapja azokat, akik éppen a mélybe zuhannak; és ahol a család fogalma is merevvé vált, nem pedig az a biztonságos menedék, aminek lennie kellene, ahol gyermekek, szülők együtt élhetnek harmonikusan. Természetesen mindig vannak kivételek, ám Florian Zeller „A fiú” című drámájában éppen az kerül a középpontba, ami minden szülő legnagyobb félelme.

A történetben (dramaturg: Hárs Anna) Nicolas talajt, utat, érzelmi biztonságot, célt vesztett kamasz. Szülei elváltak. Apja, Pierre beleszeretett Sofiába, aki szép, vonzó, és legfőképp fiatal. Nicolas családja széthullott, anyja, Anne boldogtalan. Bezzeg Pierre és Sofia, gyermekük is született.

A válás következményei Nicolas lelkét darabokra zúzták. Egyedül nem találja a módját, hogy összerakja a kamaszkorának szétszórt darabjait, míg Pierre és Anne, akik szintén saját fájdalmaikkal küzdenek, tanácstalanul figyelik őt. Az, hogy Nicolas hol az anyjánál, hol az apjánál húzza meg magát, önmagában nem jelent megoldást. Ő egy kétségbeesett kapaszkodással próbálja megfékezni a zuhanását, de a kezéből mindent kicsúszik, amit megpróbálna megragadni. Az iskolát kerüli, a hazugságok hálójába gabalyodik, és sokszor már azt sem tudja, mikor mond igazat és mikor nem. Mégis, néha felcsillan benne a kamaszi életöröm, és egy pillanatra úgy tűnik, hogy újra él. De ezek csak illúziók; a lelke egy sötét hatalom fogságában sínylődik, a szülői elvárások és a helyes viselkedésről szóló tanácsok pedig csak tovább mélyítik a válságát.

Elméje a végtelen szomorúság mélységeibe süllyed, abba a helyre, ahol a falak a magányt ölelik körbe, és ahol a kimondott szavak, az eltelt idő, s a megtett lépések mind csupán az értelmetlen élet visszhangját adják. Ernest Hemingway a fekete kutyát választotta ennek a démonnak, míg a tudomány depressziónak titulálja. Nicolas, Pierre és Anne számára a szavak és gondolatok elérhetetlenné válnak. Mégis, a levegőben vibráló feszültségből érzik, hogy valami nincs rendben, ám tehetetlenséggel néznek szembe.

Sofia viszont... Neki ott van a saját gyermeke, és Pierre, így minek venné a vállára Nicolas terhét?

Azt is mondhatnánk, hogy a kör ezzel véglegesen összezárul, de ebben a mesében olyan ívek haladnak párhuzamosan, amelyek soha nem metszenek. Milyen csodás lenne, ha minden egyes elem és mindegyik út találkozna valahol...

Az előadás rendezője, Dicső Dániel, egy igazán mélyen ható és melankolikus művet hozott létre. Talán elsőre túlzásnak tűnhet ez a kifejezés, de aki beül A fiú című drámára, az megérti, miért érzem így. Rákay Tamás látványtervezővel közösen olyan színpadi világot varázsoltak elénk, ahol a részletek és az üresség egyaránt új értelmet nyer.

A díszlet első pillantásra egy otthon szobáját idézi; a bútorok diszkrét eleganciát sugallnak, a formák lágy íveket követnek, miközben a háttérben egy rendezett kert sövénye zöldell, mintha csak a természet ölelésében állnánk. Azonban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezek az elemek csupán illúziók: a tárgyak nem csupán bútordarabok, hanem egy komplex tér szerves részei, ahol a lakás és a kórház határai elmosódnak. A kert, amely a színpadon megjelenik, valójában Nicolas elméjének titokzatos univerzuma, tele elfeledett emlékekkel és belső vívódásokkal.

A fotelok és kanapék világában Anne és Nicolas is kényelmesen helyet foglalhatnak, függetlenül attól, hogy éppen Pierre és Sofia mindennapjainak eseményeit szemléljük. Dicső Dániel ezzel a megoldással egy olyan univerzumba vezeti be a nézőt, ahol a karakterek különböző utakat járnak be, de sorsuk szálai elválaszthatatlanul összefonódnak. Mindannyian egy közös végkifejlet felé haladnak, amelyen, ha tudnának róla, akár módosíthatnának is. Csakhogy mivel fogalmuk sincs arról, hogy a változtatás lehetősége fennáll, így képtelenek elkerülni a rájuk váró sorsot.

Mi meg, nézők, éppolyan tehetetlenül szemléljük botorkálásukat, és pontosan tudjuk, vagy ha nem is, érezzük, hogy ez a történet nem érhet véget másként, csakis tragédiával. Még akkor is, ha reménykedünk, talán másként lesz. Aztán meg csak ülünk megnémulva és döbbenten, gépiesen tapsolunk... De minek is? Mert hogyan is tetszhet mindaz, amit látunk? Miért is ne tapsolnánk meg a színészeket, akik olyan elemi erővel hozzánk elénk karaktereiket, hogy a végén még ők is sírnak...

Csiby Gergely pontosan idézi elénk a depressziótól szenvedő kamasz alakját. Mozgása, testtartása, intonációja félelmetesen valós. Fent és lent világában lebeg, elmélyül és kivirul, zöldellő univerzumában égi lény, szinte már-már éteri, majd kitöréseiben démonian esendő és őszinte, ahogyan csak a pokolból előmerészkedő lények képesek az embert delejezni. Neki elhisszük azt is, ha halni akar, és azt is, ha élni. Neki már mindegy, kinek és mivel okoz fájdalmat, hiszen számára az élet értelme az értelmetlenség. Kórházi jelenetében, amikor az ápló (Bágyi Márton) lefogja, és apjának könyörög, hogy ne hagyja őt bent az elmeosztályon, olyannyira őszinte, hogy vajon melyik szülő ne akarná hazavinni magához - még akkor is, ha tudja, hogy az, hogy minden rendben lesz, ordas nagy hazugság.

Marton Róbert egy olyan apa, aki a szívére hallgatva próbálja meg nevelni a fiát, ám ezzel sokszor tévútra lép. A házassága felbomlása után, amikor otthagyta a családját, mély lelkiismeret-furdalás gyötri, hiszen tudja, hogy a fiának fájdalmat okozott, és a lelke is darabokra tört emiatt. Róbert igyekszik erős és tanító figura lenni, de sokszor elfelejti, hogy a szeretet nem csupán szavakban nyilvánul meg, hanem mélységeket és árnyalatokat is magában hordoz. Az apa-fiú kapcsolatban a kölcsönös támogatás és megértés lenne a kulcs, ám Róbert sokszor csak a saját belső vívódásaival küzd, ami gátolja őt abban, hogy valódi pajzsként álljon a fia mellett. Ennek következményeként a saját lelki világában is egyre mélyebb válságba kerül, és végül csak álmaiban találja meg a boldogság illúzióját, miközben a valóságban egyre távolabb kerül a fia szeretetétől.

Györgyi Anna is rémisztően élethű elhagyott feleség, kamaszfiának gondjaitól legyőzött anya. Olyan nő a színpadon, aki bárcsak visszaforgathaná az idő kerekét, ám életének elszakíthatatlan fonalát egy olyan férfihoz kötötte, aki lemondott róla. Forgatna ő bármiféle időkereket, ám ennek már a gondolata is fárasztja, ezért hagyja, hogy a napok teljenek, aztán úgyis lesz valahogyan. Képtelen dönteni, még azt is Pierre-re bízza, hogy mi legyen a gyerekkel: maradjon a klinikán, ahová azért került, mert ki akart csekkolni ebből a szeretetlennek vélt világból, vagy vigyék haza, és Nicolas valahol, de főleg Pierre-nél biztosan jó helyen lesz, és minden jó lesz.

Holecskó Orsolya pontosan az a kontraszt, amelyre egy ilyen történetben szükség van. Próbál segíteni, de a megoldásai inkább ambivalensek. Ha Pierre-nek valóban tetszik, hogy Nicolas náluk lakik, akkor legyen úgy, de a saját gyermekét már nem bízná a szerelme fiára. El sem tudja képzelni, hogy a mindenkit manipulatívan becsapó Nicolas képes lenne akár csak egy estére is vigyázni a testvérére. Ő az, aki érzelemmentesen figyeli a kamasz fájdalmát, de magának sincs fogalma arról, hogy mi lenne a helyes lépés. Orsolya számára a helyzet bonyolult, és bár próbálna segíteni, a válaszok helyett csak kérdések gyűlnek körülötte.

Érthetetlen, persze, hogy senki, de tényleg senki nem ragaszkodik ahhoz, hogy Nicolast szakember lássa és kezelje, és akkor is hazaviszik őt, amikor az orvos (Kiss Attila) azt mondja, hogy ilyet csakis a szülők felelősségére. Kegyetlen, amint a szülőknek a gyerek előtt kell dönteniük arról, hogy az alig egy hete öngyilkossági kísérlet miatt kórházba kerülő fiút hazavigyék-e, vagy kezeljék inkább klinikai körülmények között.

Mert a végkimenetel végül az lesz, hogy nemcsak az távozik a földi létezésből, aki közvetlenül kilép, hanem mindenki, aki bármilyen módon asszisztál Nicolas tettének. Legyen szó arról, hogy tudatlanul cselekszik, vagy nem a helyén való szeretettel, esetleg a határozottság hiánya miatt. Mindenki magán viseli a felelősség terhét, a saját egyéni módján.

Ez az igazi dráma. Nem csoda, hogy az előadás végén a színház igazgatója, Őze Áron a hangszóróból szól a közönséghez, hogy aki igényli, az maradjon, mert szakember segítségével beszélgetés lesz mindarról, amit a színpadon láttunk.

De előtte hadd tapsoljunk! Ez is már egyfajta automatizmus. Az alkotóknak, a színészeknek mindenképpen kijár a tisztelet és a megbecsülés. Tapsolunk, noha a szívünk mélyén inkább zokognunk kellene, hiszen most, egy kicsit, mindannyiunk számára ez valóban fájdalmas.