"Több mint öt évtizede lépem át a munkahelyem küszöbét, és egyetlen pillanatban sem éreztem unalmat" - mondta Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója, akivel beszélgettünk.

Szirtes Tamás a Madách Színházban 20 éve létrehozta a kis magyar Broadwayt. A színházban töltött évtizedeire most egy új könyvben, az Ő, Szirtes Tamásban tekint vissza. Ismeri a biztos siker receptjét? Lesz még új István, a királyunk? Miért nincs még nagy XXI. századi musicalünk? És miért nem szeret provokálni? Interjú.

Rövid időn belül megjelent egy könyv, amely a Madách Színház elmúlt húsz évének történetét tárja elénk, valamint egy másik, amely az Ön életútját és munkásságát öleli fel. Ön szinte megtestesíti a Madách Színház szellemiségét. Nem lett volna elegendő mindezt egyetlen kiadványban összegyűjteni?

Ez igazán megtisztelő, de a két könyv tartalma igencsak eltérő. A *20 év! - Két zenés évtized a Madách Színházban* olyan munkatársakról és művészekről szól, akik kulcsszerepet játszottak a Madách elmúlt húsz évének sikerében. Ez egyfajta betekintést nyújt a kulisszák mögé, amelyet a színházkedvelők mindig is értékelni tudtak. Én csupán az előszót írtam, a fókusz inkább a kollégáimra helyeződik. Ezzel szemben az *Ő*, Szirtes Tamás könyve már rólam szól, és Rényi Ádám érdeme, hogy ez megvalósulhatott.

Sokáig távol tartottam magam attól a gondolattól, hogy könyvet írjak, de ő jött egy izgalmas ötlettel: egy beszélgetős formátum, amely máris felkeltette az érdeklődésemet. A színházi világban élők általában bőbeszédűek, míg akik mélyebben elmerülnek a gondolataikban, és azokat papírra vetik, egy teljesen más szemléletet képviselnek. Én pedig arra vágytam, hogy valaki kérdezzen, és reagáljon a válaszaimra – olyan legyen, mint egy élő színházi jelenet. Így hát Ádámmal elkezdtünk beszélgetni, és ebből a dinamikus interakcióból született meg a könyvem.

Volt a könyvvel valami határozott szándéka, amikor belevágott?

Az emberi feledékenység mélyen megérint, és úgy érzem, hogy ez a jelenség rendkívül aggasztó. A múlt gyors elhalványulása olyan mértékű, hogy csupán néhány év elteltével már elfelejtjük azokat, akik korábban a szakmánk alapköveit képezték. Ezt rendkívül igazságtalannak tartom. Mi mindannyian egy folytatás vagyunk, egy gazdag és sokszínű színháztörténet részei, tele kivételes egyéniségekkel. Kiemelten fontosnak érzem, hogy emlékezzek azokra, akik valaha megosztották velem tudásukat és tapasztalataikat. Az emberi tudásnál nincs számomra értékesebb dolog. Az elődeimtől sokat tanultam, hiszen az ő mély, szakmai és analitikus tudásuk formálta a pályafutásomat. Ez a múltam része, ezért elengedhetetlen számomra, hogy tiszteletemet fejezzem ki előttük és az általuk hagyott tudás előtt.

Annyira lenyűgöz ez a hely, hogy fontosnak tartottam beszélni róla, hiszen a gyönyörűsége és a veszedelme is a részletekben van. Úgy éreztem, miközben mesélek róla, magam is újra felfedezem a csodáját.

Visszatérve a feledés témájára: Ön is aggódik amiatt, hogy egyszer csak eltűnik az emlékezetből?

Mindenkit elfelejtenek egyszer, csak ennek a sebessége változik. Felgyorsult a világ, amiben élünk. Én még emlékszem olyan időszakra, amikor 10 éven át alig történt valami. Ugyanott voltunk az évtized végén, mint az elején. Ehhez képest a mostani változás sebessége felfoghatatlan. Emiatt mindenki gyorsan szeretne elérni dolgokat, azt akarják, hogy minden rögtön róluk szóljon, és nem adnak elég időt a tanulásnak és fejlődésnek. Pedig a színház megtanulhatatlan gazdagságú művészeti ág. Akik ismerik, azok is csak egy szeletét ismerik.

Az sosem zavarta, hogy a filmmel vagy egy regénnyel szemben a színház nem az örökkévalóságnak szól?

Fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy mi a jelen pillanat művészetét éljük meg. Számomra ez inkább egyfajta lenyűgöző szépség, ami néha fájdalmasan gyönyörű. Manapság már rendelkezésünkre állnak különféle rögzítési technológiák, amelyek lehetővé teszik, hogy sokkal több élmény és érzés megmaradjon az utókor számára, mint ahogy az ötven évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Az egykori előadások emléke szinte elhalványul a mai lehetőségekhez képest.

Filmes családból jött. Sosem kacérkodott a gondolattal, hogy filmet rendezzen?

A COVID időszakában rendhagyó módon filmet készítettem, amely egy New York-i fesztiválon elnyerte a megérdemelt elismerést. A karantén idején kreatívan alakítottuk át a stúdiószínpadot egy tévéstúdióvá, ahol számos magas színvonalú tévéjáték felvételére került sor. Különösen büszke vagyok a Két egyetlen című darabra, amely Karinthy két házasságának izgalmas történetét meséli el. Érdemes megjegyezni, hogy a színdarabok rendezésénél is mindig filmes perspektívából közelítek. Igyekszem a színházi műveket filmes szemüvegen át értelmezni: ami a film világából átültethető a színpadra - mint például a plános gondolkodás vagy az előadás dinamikája - azt mind kihasználom.

A Madách Színház repertoárján számos ikonikus filmadaptáció található, kezdve a Pretty Woman-től egészen a Mamma Mia-ig. Mennyire fontos Ön számára, hogy ezeket a színpadi előadásokat a filmek hangulatához és stílusához igazítsák?

A darabok, amelyeket előadunk, szigorúan megkötött, minden részletre kiterjedő szerződések alapján érkeznek hozzánk. Ezek a megállapodások szinte kivétel nélkül meghatározzák, hogy az eredeti filmből semmilyen elem nem vehető át. Jelenleg például a Jégvarázs színpadi adaptációján dolgozunk, és ez az egyik első dolog, amit a szerződésben rögzítenek. A jogtulajdonosok erre kiemelten figyelnek.

Szigorú szabályokról beszél, de a könyvben említi, hogy büszke arra, hogy önök mindig nonreplika szerződéseket kötnek, vagyis a Madáchban látható darabok nem egy az egyben a Westenden vagy Broadway-n látható előadások replikái. Ha ennyi mindenben megköti a kezét a szerződés, mégis miben marad meg a szabadságuk?

A világ sok színpadán a világhírű, nagy musicaleknek a pontos replikáját állítják színpadra. Még a jelmezek is azonosak az eredetivel az utolsó mellékszereplő inggombjáig. Mi a Madáchban nem így dolgozunk. Mi sokkal nagyobb szabadságot kapunk, és ezzel azért szoktam dicsekedni, mert nagy kiváltságnak, kiválasztottságnak számít. Nem mindenkinek engedik meg, hogy a darabjukból önálló változatot készítsen. Nálunk más a rendezés, más a díszlet, más a jelmez, mások a mozgások, más a világítás... Ami azonos, az a szövegkönyv és a kotta. Ezeken nem lehet változtatni, mert ez a tulajdonképpeni bázis. Azokra a darabokra, amiket mi játszunk, a jogtulajdonosok nagyon vigyáznak.

Amikor egy producer úgy dönt, hogy belevág egy projektbe, általában a legjobb eredmények elérésére törekszik. Ezért különösen értékes, hogy számunkra lehetőséget adnak arra, hogy szabadon formálhassuk az elképzeléseinket.

A Madách Színház olyan gazdag repertoárral bír, hogy valószínűleg új premier nélkül, csak a régiek váltogatásával is évekig el tudnának üzemelni, méghozzá sikerrel. A régi sikerek nem kötik meg nagyon a kezét? Mert egy új bemutatóért többnyire fel kell áldozni valami régit.

Talán nem így fejezném ki magam. Egy zenés előadás színpadra állítása hatalmas feladat, legalább egy évnyi munkát igényel, mivel az előkészítési időszak általában elhúzódik. Szükséges idő, hogy a produkcióhoz megfelelő környezetet teremtsünk. Mi nem abban a pillanatban kezdünk díszletet készíteni, amikor a próbák megkezdődnek. Amikor a próba elkezdődik, a díszlet már elkészült, a mozgások kidolgozottak, és a jelmezek is készen állnak. Ezen a szinten eljutni pedig egy évbe telik. Ezért nem tudunk túl sok új bemutatót vállalni. A főváros felé elköteleztük magunkat, hogy évente két új darabot mutatunk be. Ez a maximum, amit még kezelni tudunk.

A legtöbb darabot ön rendezi. Utoljára talán Szente Vajk volt az, aki sokat rendezhetett a Madáchban. Nem érzi, hogy ki kellene nevelnie egy olyan rendező generációt, akik azt a fajta zenés színházat viszik tovább, amit ön olyan nagy sikerre vitt?

Szente Vajk kapott egy önálló színházat, az Erkel Színházat, ami hihetetlen lehetőség, hiszen a nulláról kell felépítenie valami, és nem kell semmit átvennie a korábbi évek hordalékából. Drukkolok neki, hogy sikerüljön. Az évek során kiépült körülöttem egy nagyon termékeny, a szakmát jól ismerő kreatív csapat, sok olyan emberrel, akikben megvan az esély arra, hogy később is folytassa, amit itt megkezdtünk. Aktívan keresem azt az embert, aki ezt folytatni tudná.

A könyvben azt állítja, az elmúlt 20 évben egyetlen darab sem bukott meg a Madáchban, maximum a siker mértéke volt különböző. Mi a sikerük titka? Lehet ebben a szakmában biztosra menni?

Ha az ember elkerüli a tipikus hibákat, akkor valóban sikeres lehet. Az első és legfontosabb lépés a megfelelő darab kiválasztása, ami látszólag egyszerű feladatnak tűnik, de valójában igencsak kihívást jelent.

Fontos, hogy ne mutassunk be olyan művet, amelynek egyes részei már előre sejtethetik a kudarcot. Amint ezt sikerült elkerülnünk, következő lépésként meg kell határoznunk a darabhoz legjobban illeszkedő szereposztást. Ehhez azonban a társulatok szokásos felállása nem biztos, hogy megfelelő. Minden egyes előadásunkhoz külön castingot szervezünk, ahol a legoptimálisabb szereplőket válogatjuk össze.

Továbbá nem csupán egy szereposztást kell kialakítani, hanem egyszerre három különbözőt is összeállítani.

A hármas szereposztás kulcsfontosságú az üzemelésünk sikeréhez. A magyar színházi világ meglehetősen zűrzavaros, és ahhoz, hogy fél évre előre meg tudjuk tervezni a műsort, és garantálni tudjuk az előadások lebonyolítását, elengedhetetlen a hármas szereposztás által nyújtott stabilitás.

Folytatva az előző gondolatmenetet: a darabválasztás és a szereposztás mellett egy másik fontos buktató is leselkedik ránk, ha egy színdarab színpadra állítása során nem a produkció érdekeit helyezzük a középpontba. Elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk azzal, mi szolgálja a legjobban egy adott művet, és ezt a megértést következetesen képviseljük. Ezért elengedhetetlen, hogy ne engedjünk kompromisszumokat a művészi alkotófolyamat során. Mindez rengeteg, apróbb és nagyobb döntést igényel, amelyek mind hozzájárulnak a végső produkció sikeréhez.

A Madách Színházban a hármas szereposztás valóban izgalmas kihívás, amely lehetőséget ad arra, hogy különböző tehetségeket ismerjünk meg. Képzeljük csak el, hogy Gubík Petra rajongójaként izgatottan várom a Pretty Woman előadását, ám aznap éppen nem ő lép színpadra, hanem egy másik, szintén tehetséges színésznő. Ez a helyzet nemcsak csalódottságot, hanem új élményt is tartogathat, hiszen minden színész más-más színészi eszköztárral és interpretációval közelíti meg a szerepet. A hármas szereposztás lehetőséget ad arra, hogy a színház saját "sztárjait" építse fel, hiszen a közönség így több színész teljesítményét ismerheti meg, és ezáltal a szereplők is szélesebb közönséghez juthatnak el. Minden előadás egy új élmény, hiszen a színészek különböző árnyalatokkal és stílusokkal gazdagítják az előadást. Ez a felállás hozzájárul ahhoz is, hogy a közönség jobban megismerje a színház repertoárját és a színészek sokoldalúságát. Tehát a Madách Színház valóban képes sztárokat felépíteni ebben a dinamikus és változó szereposztásban!

Nekünk nem feladatunk rendezőket és sztárokat felépíteni. Nekünk az a feladatunk, hogy Budapest nézőinek minél nagyobb számban, minél forróbb, minél katartikusabb élményeket szerezzünk. Ettől még szenvedélyem a tehetséggondozás, nem csoda, hogy öt osztályom is végzett a Színművészetin, amikor még főiskola volt. Nagyra értékelem a tehetséget, és kapva kapok rajta, amint meglátom. Igyekszem támogatni, próbálom szerepekkel ellátni, és ilyen szempontból természetesen építeni. De amikor egy darabot műsorra tűzök, a fő szempont mégis csak az, hogy a nézők egy jó darabot lássanak. És igen, lesznek apró különbségek a darabban, attól függően, hogy aznap este épp ki játszik egy adott szerepet. Ez a színészek személyiségéből, magából a szakmából adódik, ezért hiába állandó minden, a színészek személye miatt a darab minden szereposztásban mindig kicsit más lesz. De pont ez adja az egyik szépségét.

Bár más színházak is rendszeresen bemutatnak zenés produkciókat, a Madách Színház az egyetlen, amely teljes mértékben az angolszász musicalekre összpontosít. Ezt figyelembe véve számomra meglepő, hogy nem találkoztam több olyan színházzal, amely hasonló profilú lenne. Ön nem gondolja, hogy a Madách mellett a piac bőven elbírna egy másik hasonló színházat is? Hiszen a Broadway és a West End tele van zenés színházakkal és izgalmas előadásokkal.

Kicsit más nézőpontból közelítem meg a dolgot. Úgy vélem, hogy meglehetősen kevés olyan zenés produkció létezik, amely igazán kiemelkedő lenne. Számos színház, a Vígszínháztól kezdve a Pesti Magyar Színházig, vonzónak találja a zenés műfajt, és sokan próbálnak belevágni. Azonban a zenés színház nem egy olyan terület, ahová csak úgy hirtelen be lehet ugrani. Ez nem így működik. Olyan ez, mint egy angol gyep, amely gondos ápolást igényel ahhoz, hogy igazán szép legyen.

Teljesen más szemléletmóddal közelítünk a színházkészítés minden aspektusához, legyen szó kommunikációról, műsorok szervezéséről, próbatervekről vagy előadásrendekről. Aki csak úgy, hirtelen belevág, az valószínűleg nem fogja elérni a kívánt szintet. A folyamat magas szintű technikai tudást igényel, amely a prózai színházban nem mindig van jelen, vagy más szinten valósul meg. Ráadásul manapság valóban ritka az igazán kiemelkedő darab. Főleg a XXI. században. Úgy érzem, hogy eddig még nem született meg a korszak meghatározó zenés sikerdarabja. A mi repertoárunk zöme is a XX. századi alkotásokból áll. Pedig a világ folyamatosan változik, és a musical műfaja különösen alkalmas arra, hogy tükrözze ezeket a változásokat és bemutassa a mai élet valóságát. Izgatottan várom, hogy végre megszülethessen a nagy XXI. századi musical!

Az olyan produkciók, mint a Hamilton vagy a Book of Mormon, kétségtelenül nem csupán a XXI. századi musicalszínpadok ikonikus darabjai, hanem valódi kulturális jelenségek is. Ezek a művek nemcsak a szórakoztatásra korlátozódnak, hanem mély társadalmi és politikai üzeneteket is közvetítenek, így kiemelkedő helyet foglalnak el a modern zenei színház történetében.

Keservesen megtanultam már, hogy egy az egyben nem hozhatók át hozzánk a sikerek. Ami működik New Yorkban, nem feltétlenül működik Budapesten. A Hamilton egy csodálatos színházi újítás, de olyan erősen az amerikai történelembe ágyazódik be, hogy nem adaptálható ide. A magyar néző számára ismeretlenek a szereplők, ismeretlen a történet.

Gyakran utazik külföldre, és ilyenkor mindig szán egy kis időt arra, hogy felfedezzen egy-két színházi előadást is a pihenés mellett?

Ezt megfordítanám: én elsősorban azért járok külföldre, hogy darabokat nézzek. Ilyenkor általában minden délután és/vagy este színházban vagyok. Olykor komoly színházmérgezésem van egy ilyen út után. De nemcsak darabokat keresek, hanem olyan kreatív ötleteket is, amiket később mi is tudunk majd alkalmazni a Madáchban. A zenés színház alapvetően egy angolszász műfaj, de ettől még én nagyon büszke vagyok a magyar musicalekre is. Hiszek abban, hogy azt a tudást, amit ezeken a zenés darabokon megszerzünk, valahogy adjuk át a magyar szerzőknek, a magyar daraboknak. Ezért is írtuk ki a negyedik musical pályázatunkat. Az eddigi három nagyon sikeres volt, mindegyikből született darab, például az Én, József Attila, amit most is játszunk. Érdemes a magyar szerzőknek ezt a lehetőséget felkínálni, mert talán alkotásra buzdítja őket.

Lehet még olyan nagy magyar musicalsikert elérni, mint amilyen az István, a király volt?

Ez a mű egy varázslatos csillagzat alatt látta meg a napvilágot. Üzenete messze túllépett a musical keretein, és olyan mély értelmet nyert, amelyet generációk osztanak meg egymással. Az István, a király a rendszerváltás emblematikus, felemelő emléke, amellyel nehéz bármit is összehasonlítani. De ez nem jelenti azt, hogy ne születhetnének újabb figyelemre méltó sikerek.

Egy korábbi beszélgetés során megjegyezte, hogy a Madách Színház nem a botrányszínház kategóriájába tartozik, és elkerüli azokat a műveket, amelyek megoszthatják a nézőket. De vajon nem lenne érdemes néha egy kicsit provokálni a közönséget?

Bár lehet, hogy másoknak szükségük van rá, én személy szerint nem vonzódom hozzá. A provokatív színház valóban a szakmánk egyik érdekes irányzata, és rengeteg színház kísérletezik ezzel az eszközzel. Számomra azonban a színház egy csodálatos lehetőség a katarzis megélésére, amely nem arra hivatott, hogy szétválassza az embereket, hanem éppen ellenkezőleg, összeköti őket. Képzeld el, ott ül 800 ember a nézőtéren, mindannyian egyazon élmény részesei. Ez a színház igazi varázsa, az a mágikus pillanat, amikor mindenki együtt lélegzik, és közösen éli át a történetet.

A könyv alapján számomra úgy tűnik, hogy az élete szinte teljes egészében a színház körül forog. Nem gondolja, hogy ez miatt esetleg kevesebb ideje marad más tevékenységekre?

Több mint ötven éve járok be a Madáchba és soha egy pillanatig nem unatkoztam. Az emberek szeretik utálni és kritizálni a munkahelyüket, de engem a színház a mai napig elvarázsol. Ha előttem áll egy üres színpad, én abban a lehetőséget látom.

Valaha volt olyan időszak a pályafutásában, amikor - még ha csak egy rövid pillanat erejéig is - azt érezte, hogy kifáradt, és elegendő a folyamatos küzdelemből?

Ez a szakma rengeteg nehézséggel jár. Az elmúlt évtizedeket nem egy diadalmenetként kell eképzelni, de a küzdelmek ugyanúgy részei ennek a gyönyörű útnak. Engem szórakoztatnak a mesék és szeretek mesélni, a mai napig imádom a nagy történeteket, az átélhető konfliktusokat, tehát szívesen élem meg az általam rendezett darabok világát, és ez soha nem volt másképp.

Az igazgatói pályájának mi volt a legnagyobb nehézsége?

A döntés 2004-ben különösen nehéz volt számomra, amikor úgy határoztam, hogy a Madách Színházat zenés színházzá alakítom. Ez a lépés drámai jelentőséggel bírt, és időbe telt, amíg a választásom helyessége végleg megerősítést nyert.

Híres arról, hogy a színészi tehetségek mellett a zenei színház világába is számos énekest felfedezett, még a tehetségkutató műsorok színpadairól is. Megosztaná velünk, melyik felfedezettjeire érzi a legnagyobb büszkeséget?

Elnézést kérek, ha nem mondok neveket, ez mindig olyan érzékeny dolog. Ha valakit kihagyok, annak csak fájdalmat okozok. A szerencse folytán a Madách Színházban most összeállt egy nagyon erős fiatal csapat. Régen volt ennyi tehetséges fiatal fiú és lány nálunk. Különleges, jó képességű emberek. Nekik köszönhetően képesek vagyunk bármilyen zenés darabot játszani, mert meglesz a megfelelő szereposztásunk hozzá.

Számos színház küzd azzal a nehézséggel, hogy a fiatal közönség egyre inkább eltűnik a nézőtérről. A Madách Színház ugyan büszkélkedhet a szép látogatottsággal, de a jelenség itt is érezhető. A kérdés tehát: hogyan tudnánk visszacsábítani a fiatalokat a színház világába?

Teljes mértékben egyetértek. A fiatalok egy jelentős része számára a színház látogatása sokszor nem más, mint egy lassú, elnyújtott program. Ezért a darabválasztás során mindig figyelembe veszem ezt a szempontot. Dinamikus, lendületes előadásokra van szükség, amelyek olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyek valóban foglalkoztatják őket. Például a Six című darabunknál az volt az alapgondolat, hogy egy erőteljes, felszabadító női történetet mesélünk el, amely a nézők számára egyfajta katartikus megnyugvást nyújt. A mai lányok számára ez egy üzenet: ami velük megtörténhetett, az már a múlté. Itt megmutathatják, hogy mennyire jó, hogy a világ a női sorsok szempontjából is jelentős változásokon ment keresztül. A nézőtéren gyakran sok fiatal lány ül, és ez különösen inspiráló.

A szerződése 2027-ig érvényes. Ezt követően újra nekifut a lehetőségnek?

Az még nagyon messze van. Még a jóistennek is lesz hozzá egy-két szava.