Ukrajna súlyos kihívásokkal néz szembe, mivel egy életveszélyes csapda leselkedik rá. Putyin már előre megtervezte lépéseit, és kész forgatókönyvvel rendelkezik a helyzet kezelésére.

Az Ukrajnát fenyegető kockázatok számos új dimenzióval gazdagodnak. A Trump elnök vámtarifáira irányuló nemzetközi érdeklődés elvonta a figyelmet Ukrajnáról, ahogyan a 2024-es események Gázát is a középpontba helyezik. Trump kijelentése, miszerint eltávolodhat a békemegállapodástól, tovább fokozza a bizonytalanságot, ahogyan Európa egyre gyengébben próbálja meg megjeleníteni a kollektív elköteleződést. Ezzel összefüggésben egy potenciálisan sorsdöntő nyelvi figyelmetlenség is felmerülhet.

Barbara Tuchman "The Guns of August" című művében érdekes részletet oszt meg, amely 1910-re nyúlik vissza. Ekkor Henry Wilson vezérőrnagy és Ferdinand Foch francia tábornok arról folytattak eszmecserét, hogy mekkora brit katonai erőt lehetne mozgósítani egy lehetséges kontinentális konfliktus során.

"Mi az a legkisebb brit katonai kontingens, amely gyakorlati támogatást nyújthatna számukra?" – érdeklődött Wilson.

Foch ekképpen reagált:

Egyetlen brit katona – és mi mindent megteszünk, hogy végleg eltüntessük.

1982 áprilisában Enoch Powell brit politikus éles kritikát fogalmazott meg a Dél-Georgián és a Falkland-szigeteken állomásozó királyi tengerészgyalogosokkal szemben, akik az argentin inváziót követően anélkül adták meg magukat, hogy halálos áldozatokra került volna sor. Powell még azt is felvetette, hogy érdemes lenne hadbíróságot összehívni az ügyben. Ezt a megállapítást a katonai kérdésekre szakosodott, 1831-ben alapított brit Royal United Services Institute (RUSI) tanulmányában találhatjuk.

Ez a két történet megmagyarázza a "tripwire" koncepció fontosságát. Mindennek az a lényege, hogy a támadót el kell riasztani azzal a kockázattal, hogy egy erős nemzethez tartozó katonákat ölnek meg, amelyek aztán megtorolnák a támadást. A gondolat második, implicit szála az, hogy az elrettentő hatás érdekében a megtámadott nemzetnek hiteles katonai vagy gazdasági erőforrásokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy koherens megtorlást tudjon végrehajtani.

Az utóbbi hetek során Keir Starmer brit miniszterelnök és Emmanuel Macron francia elnök aktívan dolgozott azon, hogy megbízható és átfogó európai válaszlépéseket kidolgozzanak arra az esetre, ha Oroszország megsértené a közelmúltban létrejött ukrajnai békemegállapodást, amely az Egyesült Államok és Oroszország között, Ukrajna és más fontos európai államok részvételével vagy anélkül jött létre.

Nem teljesen egyértelmű, hogy ezek az erőfeszítések csupán azt a célt szolgálták-e, hogy Trump elnök felé kifejezzék komoly szándékukat, vagy valóban komoly szándékkal bírnak egy ilyen erő alkalmazására. Valószínűnek tűnik, hogy inkább az első lehetőség áll fenn. De vajon miért?

Először is, az Egyesült Királyság és Franciaország tisztában van azzal, hogy Putyin soha nem fogja engedni, hogy a NATO-tagországok katonai erői belépjenek Ukrajnába. Steve Witkoff, Donald Trump oroszországi különmegbízottja megnyilvánulásai alapján pedig úgy tűnik, hogy az amerikai kormányzat sem fogja ezt a helyzetet megkérdőjelezni.

Másodszor, az ukránokon kívül jelenleg nincsen olyan európai erő, amely fel lenne szerelve és ki lenne képezve az oroszok elleni harcra. A hadviselés új formái, a drónoktól a siklóbombákig, teljesen idegenek azoktól a hadseregektől, amelyek legutóbb még az afgán törzsek ellen harcoltak.

Harmadszor, tekintettel annak valószínűségére, hogy Oroszország megpróbálja majd Ukrajna nagyobb részét meghódítani (ha csak a keleti területeket akarná, nem indította volna el 2022 februárjában Belaruszból a Kijev ellen a támadást), az európai erő vagy katonai vereséggel vagy politikai megaláztatással nézhetne szembe.

Negyedszer: Európa megosztott az északiak (különösen Lengyelország, Finnország, Svédország és a balti államok) között, akik intenzíven érzik az orosz fenyegetést, és a déliek között (Spanyolország, Portugália, Görögország és Olaszország), akik a szélesebb értelemben vett nyugati politikát követik, de nem túl nagy lelkesedéssel. Ott vannak még az oroszbarátsággal vádolt országok, nevezetesen Magyarország, Szlovákia és esetleg Ausztria. Végül ott van az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország, amelyek kemény hangot ütöttek meg, de a felvetést még mindig inkább külpolitikai kérdésként kezelik, semmint a nemzetük túléléseként - fogalmaz a RUSI elemzése.

A "tettrekészek koalíciójának" minden egyes összejövetele egyértelmű üzenetet küldött Moszkva és Washington felé: Európa még mindig nem tudja összeszedni magát. A tervezett 100 ezer előre telepített katona helyett mindössze 20 ezerre csökkent a létszám, akik a frontvonal mögött, jóval távolabb biztosítanak védelmet. Különösen szokatlan volt Emmanuel Macron legutóbbi megnyilvánulása, amelyben azt állította, hogy ez a létszám egy "pacifista erő" képviseletét jelenti.

A javasolt európai haderő nemcsak egyre kisebbé válik a találkozók során, hanem fokozatosan távolodik a frontvonalaktól is. Felvetődik a kérdés: vajon milyen védelmi garanciát tudna nyújtani egy Lvivben vagy Dnyipróban állomásozó, európai (vagy egyéb) katonai egység? Tényleg elégséges lenne ez a távolság a hatékony védelemhez?

Zelenszkij elnök számára, aki Kijevből figyelemmel kíséri a folyamatokat, a legfőbb prioritás, hogy a szavak csillogása helyett a mögöttes szándékokra összpontosítson. A garanciák, a hátráltató tényezők, a buktatók, a békefenntartás és a megnyugtatás fogalmai gyakran összemosódnak egymással, zűrzavart teremtve. Zelenszkijnek nem szükséges emlékeztetni arra, hogy a helyzet bonyolultságát és a kihívások mélységét csak a valódi szándékok feltárásával lehet megérteni.

Lengyelországnak (és Romániának) is érdemes lenne átgondolnia a "garancia" fogalmát. Franciaország nyomására Neville Chamberlain 1938 márciusában garanciát ígért Lengyelországnak és Romániának, miután Hitler megszállta Csehszlovákiát, ezzel pedig nyilvánvalóan felrúgta az alig fél évvel korábban aláírt müncheni egyezményt. Azonban ez a garancia Lengyelország számára végül értéktelennek bizonyult. Nagy-Britannia ugyan tiszteletben tartotta az ígéretét, de csupán azért, hogy hadat üzenjen Németországnak, anélkül, hogy valós esély lett volna Lengyelország megmentésére.

Ha tehát a szavak megbízhatatlanok, mibe kapaszkodhat Zelenszkij? Normális időkben a NATO-szerződés 5. cikke lenne a garancia aranyszabálya, mert ez az Egyesült Államok katonai erejével és végső soron nukleáris képességével jár együtt. Macron elnök állítólagos gondolatait arról, hogy a francia Force de Frappe-t (magyarul "csapásmérő haderő", Franciaország haderejének nukleáris elrettentő része) a NATO rendelkezésére bocsássa-e, nem szabad félreérteni. Ugyanígy nincs esély arra sem, hogy Nagy-Britannia felhasználná nukleáris elrettentő erejét Ukrajna orosz meghódításának megakadályozására.

A Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete egy figyelemre méltó dokumentumot készített "European Reassurance Force for Ukraine: Options and Challenges" címmel, amely az európai haderő tervezett telepítésével foglalkozik. A tanulmány három különböző lehetőséget vázol fel, amelyek a kis, közepes és nagy erőkkel kapcsolatos elképzeléseket tartalmazzák. Fontos azonban megjegyezni, hogy a hangsúly inkább a katonai képességek fejlesztésére helyeződik, mintsem a politikai szándékok megvalósítására. Az igazi lényeg az európai fővárosok politikai akaratának megnyilvánulása, amelyet a kötelezettségvállalási keretekben kellene rögzíteni ahhoz, hogy a tervek valóban életbe léphessenek.

Ez a helyzet arra figyelmeztet minket, hogy egyetlen hiteles megoldás áll előttünk. Az ukránoknak, akik közvetlenül a frontvonal mellett állomásoznak, kellene biztosítaniuk azonnali ellenállást az orosz agresszióval szemben. A hátország védelmét Nagy-Britanniának, Franciaországnak, és esetleg Lengyelországnak, Svédországnak és Finnországnak kellene vállalnia. Bár az Egyesült Államok csatlakozása óriási előny lenne, erre nem lehet biztosan számítani. A legfontosabb előzetes megállapodásnak az kell lennie, hogy bármilyen orosz támadás a tűzszüneti vonalon túl a nyugati légierő határozott és erőteljes válaszát vonja maga után - fogalmaz meg a szerző.

Természetesen valószínű, hogy Putyin megpróbálná kicselezni a rendszert. Olyan forgatókönyvet dolgozhatna ki, amelyben az orosz erők behatolása a helyszínen uralkodó különleges körülmények miatt indokoltnak tűnne, vagy akár válaszul egy vélt vagy kitalált ukrán tűzszüneti megszegésre. Londonban, Párizsban, Varsóban, Stockholmban és Helsinkiben tétovázás és bizonytalanság lenne tapasztalható. Ezen kívül bármilyen európai megtorlás az orosz támadásra korlátozódna, anélkül, hogy mélyebbre merészkednének az orosz területek irányába. Ennek hátterében egyrészt a nem kellően támogatott légvédelmi rendszerek miatti aggodalmak, másrészt pedig a szélesebb körű háború kitörésének elkerülésére tett erőfeszítések állnának.