Eperjes Károly merész lépésre szánta el magát, és végül a döntése eredményesnek bizonyult.

Már a Haumann Máté arcával megjelent plakát is olyan karakteres és figyelemfelkeltő, hogy sokan ezért is válthattak jegyet a (Pesti) Magyar Színház Hamlet-előadására. Az Eperjes Károly által rendezett produkció azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy nem akar látványos megoldásokkal kitűnni, de a nézői érdeklődést Arany János szövegével és a klasszikus előadásmóddal is mindvégig fenntartja.

Ma már nehéz olyan klasszikus drámát látni a színházban, amely ne lenne tele modern értelmezésekkel vagy szokatlan színpadi megoldásokkal. A produkciókban sokszor a rendező elképzelése dominál, sokkal inkább, mint maguké a klasszikus szerzőké. Budapesten az utóbbi években szemtanúi lehettünk például egy mennyezetről lelógó autó látványának, egy lövöldöző Hamletnek, aki az egész nézőteret bejárja, vagy éppen a hullahegyek fölött szelfiző norvégoknak, hogy csak e klasszikusnál maradjunk.

És ezzel nincs is semmi baj, érdekes és izgalmas előadások születnek bukósisakkal a fején megjelenő herceggel is, és a művészi megvalósítás mellett az is cél lehet, hogy a naponta millió ingerrel bombázott nézők figyelmét le tudják kötni, a fiatalok ne gondolják azt, hogy ezek unalmas művek.

Éppen ezért tűnik merész vállalkozásnak a (Pesti) Magyar Színház legújabb előadása: a Hamletet úgy tették színpadra, hogy Arany János szövegét használták, a szereplők korabeli jelmezekben vannak, és a reneszánszt megidéző zenei aláfestéssel (a zeneszerző Bucz Magor) a kort idéző díszletek kötött játszanak

Érdekes, hogy már a puszta történet is képes megragadni a nézők figyelmét: a világos, követhető mondatok és a színészek hiteles alakításai magukkal vonzzák a közönséget. A dráma nyilvánvalóan igényli a modernizálást (a dramaturg Deres Péter munkájának köszönhetően), de a hagyományos öt felvonás helyett mindössze kettőbe sűrítve is sikerült bemutatni minden lényeges pillanatot. Így megfigyelhettük a dán királyfi belső vívódásait, és hogyan bontakozik ki a történet íve.

Az előadás egy fergeteges dínomdánommal veszi kezdetét, ahol Claudius, Dánia uralkodója és Gertrud az udvaroncok körében mulatozik, miközben Hamlet a sarokban magányosan ül, levertségében merengve. A lakoma pompás asztalokkal és trónszékekkel van megterítve, de a háttérben sötét hullámokkal fodrozódó tenger máris egy különös, feszültséggel teli atmoszférát teremt az előadásban (díszlettervező: Ferenczfy-Kovács Attila). A vetítés az egyedüli virtuális elem, amely diszkréten és jelzésértékűen bővíti a látványt. Amikor Hamlet hajóra száll, úgy érezzük, mi is vele tartunk az útra, a gőzhajó érkezését pedig egy finom füstfelhő jelzi, mintha a valóság és a színpad határvonalai elmosódnának.

Az előadás ügyesen kalauzol minket végig a történet labirintusán, ahol minden monológ és szólás hangsúlyos szerepet kap: „Gyarlóság, asszony a neved!”; „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.”; „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.”; „a hívatalnak packázásai” – csupán néhány a legismertebb idézetek közül. Nyomon követhetjük Rosencrantz és Guildenstern dinamikáját, Ophelia tragikus megőrülését, a vándorszínészek fergeteges előadását, és a hallgatózó Polonius (Viczián Ottó) végzetét, valamint a sírásók szellemes eszmecseréjét. Bár az előadás nem csupán az a célja, hogy a középiskolások kötelező olvasmányát érthetően és élvezetesen tálalja, mégis, talán ez is fontos része a feladatának. Közben pedig Shakespeare humorának fénye is felvillan, amelyre a közönség szintén nyitottan reagál. A színpadon megjelenik a mély érzelem és a szellemes észrevételek kavalkádja, amely gazdagítja az élményt, és új dimenzióba emeli a klasszikust.

A követhetőséget a jelmezek is nagyban hozzájárulnak (a jelmeztervező Rátkai Erzsébet munkája). A legfényűzőbb öltözetben a királyi pár tűnik fel: Gáspár Tibor impozáns Claudiusként, míg Györgyi Anna Gertrudként, aki egyszerre élveteg nő és aggódó anya. Az udvar többi tagja az ő rangjuknak megfelelően színesebb vagy éppen szürkébb öltözékben mutatkozik. Hamlet azonban úgy emelkedik ki közülük, hogy mégis egyfajta összhangban marad:

Haumann Máté - akit az Oscar-díjas Oppenheimer című filmben is láthattunk - karaktere egy olyan vívódást tükröz, amely sok mai fiatal életében is vissza-visszatérő kérdéseket vet fel. Vajon érdemes lenne visszatérnie Wittenbergába a tanulmányai folytatására, elhagyva ezzel a szülői otthont? Vagy inkább Angliába kellene utaznia? Kire bízhatja magát, és kinek a tanácsait érdemes megfontolnia? Ráadásul, vajon az ő felelőssége, hogy helyreállítsa a megszakadt időt? Ezek a dilemmák nemcsak a filmben, hanem a fiatalok mindennapi életében is jelen vannak.

Hamletnek azonban nem csupán a gyász terhe nehezedik a vállára, hanem egy rendkívül összetett feladat is, amelyben fel kell tárnia édesapja halálának titkát. Kérdései között ott vibrál a gyanú, hogy Claudius, a nagybátyja, valójában a véráldozat árán szerezte meg nem csupán a trónt, hanem Gertrudis, Hamlet édesanyja szívét is. A szellem, aki Hamlet apját megformálja, nem más, mint Fillár István, aki a színészkirály szerepében is tündököl. Ő és a társulata egy olyan színjátékot adnak elő, amelynek célja, hogy a királyi pár előtt leleplezze a kétségeket, és végre világossá tegye a sötét titkokat, amelyek a palota falai között rejlenek.

Eperjes Károly a szellemet egyrészt nem létező "személyként" jeleníti meg, hiszen csak egy színész játssza el, aki azonban mégis valóságos emberként folytat párbeszédet Hamlettel.

Ophelia vízbe fúlási jelenete az egyetlen, amikor az egész színpadot beteríti a vetítővászon, és látjuk, amint törékeny teste elsüllyed a vízben. Kiss Anna Gizella Opheliája Hamlettel és az édesapjával is kedves és tisztelettudó, légies alakja egyik férfitől a másikig vándorol, de oltalmat egyik sem tud adni neki - milyen megrázó és elgondolkodtató lehet ez egy mai fiatal lánynak.

A Magyar Színházban, amely a nevében már nem hordozza a Pestis emlékét, teltház várta a Hamletet, és a közönség vastapssal ünnepelte az előadást. Az előadás befejeztével a nézők az előtérbe siettek, ahol a Haumann Mátéval készült plakát előtt örökítették meg pillanataikat, szelfizve a különleges élmény emlékére.